A kétnapos szünet után visszatérve a városba, nagyon megörültek egymásnak a fiúk. Különösen Hanzi, úgy ugrott Kálmán nyakába, mint egy szöcske. Majdnem egy időben érkeztek meg a vonatok és együtt értek a lakásukra.
Ott is szeretettel fogadták őket, úgy látszik, hogy szinte hiányoztak a házbelieknek. A szomszéd bácsi meg is jegyezte: - Na, most már Karácsonyig nincs „flangérozás”.-
Azt se tudták, hogy mihez is kezdjenek, így aztán először is az elemózsiát rakták ki a csomagjukból. Kálmán lekvárosüveget, Hanzi a mézesüveget helyezte el a spájzban, mint huzamosabb ideig elálló élelmiszert. Aztán kirakták a süteményeket, a húsféleséget, egy-egy darab szalonnát és végül mind a ketten a legértékesebbet, 1-1 darab csúzlit.
Ezen aztán elkezdtek kacagni, de úgy, hogy alig tudták abbahagyni. Nem a csúzlit nevették, hanem ahogyan elhelyezték a portékákat: mézesüveg, lekvárosüveg: egy pár. A két kalács, az is egy pár, két darab szalonna, megint csak egy pár, a húsféleséget összekeverték, azt hamar el kell fogyasztani, mert az romlandó! Elővették a kis bukszát, ott is stimmelt a kassza, az utolsó petákig. Ez eddig megvolna, de a csúzli, azt átvizsgálták, és úgy találták, hogy a másiké „csámpás”. Az nem hordhat pontosan, ezen aztán majdnem összezördültek.
Elhatározták, hogy holnap kimennek a Maros partra, és ott kipróbálják.
Útközben elkezdték a vele való élményeiket mesélni. Kálmán, hogy a nyolc köcsögöt, meg a kéményről a szélkakast, hogy eltrafálta, Hanzi meg néhány ablak szomorú történetét ecsetelte, persze elhallgatták azt a csekélységet, amit az ülepükre kaptak érte. Arról is megemlékezett, hogy a nyáron kajsziérés idején a szomszédasszony kertjében három darab 10 literes borkánt /uborkásüveg/ látott egy deszkán sorakozni, tele túlérett gyümölccsel, cefrének, hogy majd aztán finom barackpálinka legyen belőle. Mindegyikre egy-egy kistányér, arra pedig kis darab tégla, nehezéknek. Nézte-nézte egy darabig a forrásban lévő csábítást, egyszer csak szinte önkéntelenül nyúlt a csúzli után. A három borkán pontosan a nyolc köcsög sorsára jutott, mivel az erjedésben lévő gyümölcs gázt fejleszt, egyetlen jól irányzott lövéstől kiadta „lelkét”. Három lövés, három borkán.
- Az egy és fél pár – mondja Kálmán nagy komolyan.
- De azért nem lett belőle baj, mert én akkor úgy eltettem a csúzlit, hogy csak most kerestem elő, hogy elhozzam. A cefre ügy elsimult, mivel a fater azt magyarázta Nina néninek, hogy nem kellett volna beborítani és leszorítani az üveg száját, hagyni kellett volna egy kis nyílást, hogy a gáz kijuthasson belőle! Most láthatja, hogy milyen ereje van a gáznak!-
- Ezt hát szárazon megúsztam, semmi gyanú nem irányult rám.
Ezen aztán jót nevettek: Egy Kálmán, meg egy Hanzi az is egy pár! Egy pár jómadár! De azt is mondják, hogy két bolond, az is egy pár!
- Most idehallgass Hanzi, én azt mondom neked, hogy ezeket a veszedelmes fegyvereket ne nagyon mutogassuk itt senkinek, mert ha meglátja valaki nálunk, hát az összes betört ablakért minket fognak gyanúba. Különösen a házmester meg ne neszelje, mert az olyan árgus szemekkel figyel és gyanakszik minden gyerekre, hogy még azt is kitalálja rólunk, amit még eddig ki se gondoltunk.-
Elrakták hát a veszedelmes szerszámokat, le egészen a láda fenekére.
Másnap esős idő lett és nem lehetett úgyse cserészetre indulni, elmentek hát ott a házban, két hasonló korú gyerekhez. Ezek, szegények nem tudtak iskolába járni.
Ugyanis azokban az években szörnyű járvány dúlt, a gyermekparalízis. Még akkor az orvosok is tehetetlenül nézték, csak később fedezték fel a gyógymódját. Sok szülő, sok gyerek esett áldozatául, örökös bánatnak. A gyerekek bénulása a járást megakadályozta, de szellemileg nagyon is frissek voltak, talán, mert nem mozogtak eleget. Egyik gyerek az első a másik a második emeleten lakott. A szülőket a közös sorscsapás hozta össze, együtt terveztek, együtt határoztak,- próbálkoztak mindennel, de látták, hogy testileg nem sok eredményt tudnak elérni, hát így a gyerekek tudásszomját elégítették ki. Délelőttönként gyógytorna, de délután nagyon unták magukat a gyerekek. Az iskolát magánúton akarták elvégezni. A szülők szinte irigyen nézték ezt a két jókedvű, egészséges gyereket, és elhatározták, hogy megkérik őket, hogy délutánonként, ha a saját leckéikkel elkészülnek, jöjjenek hozzájuk kicsit tanítani, kicsit szórakoztatni a két béna gyereket. Úgy intézték, hogy vagy az első emeltről viszik fel, vagy a másodikról viszik le őket, hogy együtt legyenek, így jobban tanulnak, vagy szórakoznak együtt.
Hamar megtörtént a megegyezés, már mentek is az ismerkedésre, a nagy bérház udvari részébe, az első emeletre, oda hozták le Karcsit a másodikról, Sanyiékhoz.
Nem csináltak nagy ceremóniát a bemutatkozással, olyan simán ment minden, mintha mindig együtt lettek volna, Szinte hihetetlen, hogy felvidultak a két jókedvű pajtás társaságában. A szülők is feledték a fájó valóságot és szinte hálásak lettek a két nagyszájú gyereknek, hogy segítenek feledni…
Pár nap múlva, amikor iskolából hazafele tartanak, az egyik parkban egy bokorról jól hajlós ágból vékony pálcikát vágtak,- amiből majdnem baj lett, mivel a parkőr meglátta és csak hosszas magyarázkodás után szabadultak ép bőrrel.
- Hogy itt semmit se szabad! Még ezt a két nyamvadt hajtást is sajnálják tőlünk!-
De mivel úgy magyarázták, hogy az iskolában a fizikához kell, hát még csak meg kellett fogadni, hogy soha többé!
Tízperces szünetekben olyan futtballozás volt, hogy csuromvizesen, kifáradva mentek hazafelé, a levágott két pálcikával. Megbeszélték, hogy lerakják a táskát és ebéd után, ha mennek a két beteg fiúhoz, visznek egy csomó jó kemény sarat és megtanítják őket parittyázni. Ugyanis a szomszéd ház magas tűzfala éppen odakellette magát célpontnak. Egyik tégláról lekopott a vakolat, azt szemelték ki célul. Apró gombócokat formáltak, amit a pálcika hegyére szúrtak és célba vették a csupasz téglát. Nem mindig sikerült, de általában körülötte csapódtak a falra. Ez nagyon jó játéknak ígérkezett és már a két tanítvány is megpróbálkozott vele. Igaz, hogy kicsit maszatos lett a kezük, de még a katedrájuk is, amin az agyagot gyúrták, de legalább itt nem tiltakoztak a szülők, sőt örültek is neki.
Ők ezt a játékot kötelességüknek tartották és pontosan meg is jelentek a megjelölt órákon, amit a két beteg gyerek szinte ünnepnek tartott.
De a többi szabadidőt az iskolatársakkal futballozták át.
Könnyen tanultak, nem sok idő kellett hozzá, így aztán futott a szép őszi időben játékra is, bőven.
Nincsen öröm üröm nélkül! Egy ilyen bajnoki mérkőzés után azon kapták magukat, hogy cipőjükről a kapli levált, a lábujjuk kikandikál belőle. Ezen is nagyon jót nevettek, mivel mindkettejüknek a jobb lábáról búcsúzott el a cipellő. Hát nem sok választék volt cipőben, legfeljebb a nyári szandál kerülhetett szóba, de ilyenkor már nem divat a szandál, hiszen reggelente jó hűvös, sáros idő van,- hát mit csináljanak?
Éppen egy fényképész kirakatát bámulták, úgy találták, hogy ott mindenki kifogástalanul van öltözve: egymásra néztek, mindketten azt gondolták, de jó lenne lekapatni magukat, így együtt. Vajon mibe kerülhet vagy hat kép?
- Kérdezzük meg! – így Kálmán.
Be is mentek, a fényképész jót derült a két ipsén és nagyon jutányos árat mondott nekik, amit ők el is fogadtak.
Egymást átölelve, a jobb lábukat sarokra állítva, előre rakták, hogy jobban látsszon a szomorú valóság. Nem is nagyon kellett magyarázat, hogy mit akarnak a képpel A mester átlátott a szitán, és megígérte, hogy két nap múlva jöhetnek a képért.
Nem látszott rajtuk valami szomorúság, amikor átmentek a tanítványokhoz, de a szülők meglátták, hogy milyen nagy kár érte őket. Elhatározták, hogy valahogy segítenek a dolgon. Nem tudták, hogy fényképet csináltattak, de úgy gondolták, hogy alig két hónapja kapták a új cipőt, biztosan leszidják a két gyereket a szülők. „Ó, bár a mi fiaink tudnák így szétrúgni a cipőiket!”
Még aznap elvitték a cipőket a suszterhoz, de az nem vállalta, azt mondván, hogy csak egy ujjal beborítja, akkor lesz jó! Nincs más választás, vagy a szandál, vagy a rongyos cipő, amíg újat tudnak venni.
A második napon, amint egy pillanatra megálltak a fényképész kirakata előtt, már kiszólt a mester, hogy készen vannak a képek.
Megörültek neki és otthon azonnal megírták a leveleket, amiben tudatják a szülőkkel a szomorú hírt, hogy így leszakadt a lábukról a lábbeli, nincs amibe menjenek az iskolába, mert a szandál már nagyon hideg stb. Egy-egy fényképet is mellékeltek a levélhez, amivel bizonyítják a szomorú valóságot és az ügy haladéktalanságát.
Még aznap postára is adták a levelet, a borítékra ráírták azt, hogy „sűrgős”. Kálmán két levelet küldött, Hanzi csak egyet. Hanzinak két kép megmaradt, tehát ő az egyiket Karcsinak ajándékozta, mondván, ha Sanyi is akarja látni, hát azért ő is megnézheti.
A tanítványok szülei egy kicsit megbotránkoztak ezen a könnyelműségen, sehogyan sem tudták magyarázatát adni, hogy pont ilyen „ancugban” örökítették meg magukat. De azért felajánlották neki, hogy hozzásegítik őket ahhoz, hogy vegyenek maguknak cipőt.
Nem akarták elfogadni, de addig-addig tárgyalták az ügyet, hogy Sanyi apja megígérte, hogy egy ismerősnél jutányos áron beszerezhetik. Holnap délután majd elmennek a vásárlást lebonyolítani.
Másnap aztán kicsit korábban jelentkeztek Sanyiéknál, mivel futballozni úgyse mehettek szandálban gondolták, hogy ha a levelet megkapják a szülők, biztosan kitalálják mi kéne nekik, hiszen a mellékelt fénykép mindent elárul. Ott várt rájuk aztán a nagy meglepetés: két pár vadonatúj, gyönyörű, magas szárú cipő! Sanyi anyja éppen azon törte a fejét, hogy melyik gyereknek adja az egyik párat, amikor betoppant a Karcsi mamája is, így aztán egyszerre adták át mindkettőnek és könnyes szemekkel sóhajtozták: bár a mi fiaink tudták volna így szétrúgni a lábbeliket!
Köszönték a fiúk, de még nem kaptak pénzt hazulról, - sóhajtották. A két mama csak megsimogatta őket és kijelentették, hogy nem kell érte fizetni, ezt ajándékba kapják, hiszen ők megdolgoztak ezért, mert mindennap átjönnek foglalkozni a két beteg gyerekkel. Ha elgondoljuk, hogy azelőtt olyan volt a lakásuk, mint egy siralomház, most olyan élénk, mozgalmas, sőt még a lábakba is kezd visszatérni az „élet”. Már egy kicsit tudják mozgatni is, ha így halad, remény van a javulásra. – Hát lehet ezt pénzzel megfizetni?
Megköszönték illően az új cipőt és már fel is húzták, megállapították: mintha rájuk szabták volna. Egy kicsit még tánclépésben illegették magukat, aztán felugrottak, összefogóztak és felkapták Sanyit: Gólya viszi a fiát – mondogatták, vígan cipelve hol az egyik, hol a másik fiút.
Mindent úgy vettek, mintha a legtermészetesebb dolog volna, hogy ők ezt csinálják. Hancúroztak, lármáztak, egymást túlharsogva. Hancúroztak, lármáztak, egymást túlharsogva. Egy kicsit tanultak is, de olyan hamar eltelt az a 2-3 óra, alig vették észre, máris erősen alkonyult. Akkor azt mondták: vége az előadásnak!
Hazaszaladtak, hogy a saját leckéiket elkészítsék.
Otthon a szülők megkapták a levelet, nem nagyon örültek neki, mert úgy tudták, hogy csak faluhelyen nyüvik a lábbeli, a sáros utakon. A városi flaszter legfeljebb csak koptatja. Itt meg ezen a képen világosan látni, hogy nem is a talpa, hanem a kaplija nem bírja a városi nyomorúságot!-
Alaposan szemügyre vették a képet, minden rajta lelhető hibát megtaláltak és az apa olyan dühbe gurult, ha éppen kéznél lett volna a drágalátos fia, hát kapott volna egy-két pofont. Nicsak, hogy néz ki a nadrágja, mint egy talján bugyogó. Hát a cipője? Uramfia!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése