A Pitvaros családnak hét gyereke volt. A legnagyobb lány a 14 éves Terka, utána a 12 éves Gyuri fiú következett, erős, szorgalmas, jó növésű, szófogadó dolgos gyerek volt. Ezeknek már sok hasznát lehetett venni, különösen Terkának, a sok gyerek utáni ügyes bajos dolgokban nagy segítségére volt az édes anyjának.
Gyuri is szinte a korát meghaladóan úgy dolgozott mint egy tapasztalt öreg. Ezekkel már nem sok vesződség akadt, csak irányítani kellett őket, hiszen úgy is tudták mi a mindennapi teendő. Falusi emberek kevés jóval, sok gyerekkel, olyan egyhangúan morzsolják az életet, mint a miatyánkot. Néha végig mondják folyékonyan, máskor esetleg eltévesztik, akkor aztán újra kezdik, de nem tudnak rájönni, hogy hol tévedtek el.
A harmadik gyerek Kálmán volt, - kis girhes szeplős nagyfogú tíz éves srác volt, dolgozni egyáltalán nem szeretett, sőt, még ami olyan csekélység volt, amit nagyon könnyű lett volna elvégezni, azt se csinálta meg. Ilyenkor olyan szomorúan nézett, hogy az édes anyja azt mondta, - ne bántsátok szegényt, hisz ha csupa erő volna se sok volna. Biztosan van valami baja, csak nem panaszkodik.
Nagyon elven eszű gyerek volt, csak éppen dolgozni nem akart. Pedig az édes anyja neki is kiosztotta a dologból a ráeső részt. Ilyenkor addig alkudozott, spekulált, hogy a dolog ugyan elvégeztetett, de valaki más által. Ugyanis már tíz éves korában saját tulajdon kasszája volt. Mindent adott vett. Egy gumicsúzli volt állandóan a nyakába akasztva. Házinyulai és galambjai is voltak, azokkal kereskedett, cserélte, kölcsönözte, fajoztatta őket. Kész figura volt, mikor egy kis zsákkal a hátán elindult a faluba. Ha kérdezték, mi van a zsákban? ő elmondta, hogy most viszi az egyik „ezüst belga” nyulát fajoztatni. Persze ez nem ment csak úgy ingyenesen, ajándékban, hanem naponta bizonyos díjfizetése ellenében. Ugyanígy a galamb fajokat is nagyon ismerte, ha valaki el akart adni neki galambot, azt úgy lehúzta, hogy egy vacak dinánc, - de ha másnap ő árulta, akkor ugyanaz már egy nagyhúsú csirkegalamb lett.
Egy kis piszkos vászonzacskóba gyűjtögette és őrizte a vagyonkáját, amit éjjel nappal a nyakába akasztva hordott. Megtörtént egyszer, hogy a mama orvoshoz akarta vinni, hadd vizsgálja meg alaposan vajon miért olyan nyeszlett ez a szegény kisgyerek? Még akkor sem vált meg a kis zacskótól, pedig előzőleg még egy alapos mosakodáson is át kellett esnie és mindez a zacskóval a nyakán történt.
Az igaz, hogy az öreg falusi orvos bácsi makkegészségesnek találta, szerinte nem lehet mindenki Góliát, vagyis hát erőművész nem lesz belőle soha, de szerinte az nem is fontos, mert aki az erejét a fejében és a kis zacskóban tartja, - elveszett ember nem lehet a sok gyerek között kell legyen ilyen is. Így aztán a mama is megnyugodott.
A faluban a főutcán laktak ugyan, de az alvégen az utolsó előtti házban. Ha aztán egy idegen keresett valakit, azt rendesen itt tájékoztatták. Legtöbbször Kálmán vette kezébe az ügyet és irányította, sőt jó tanáccsal is ellátta az illetőt.
Így történt többek között, hogy egy olyan gyámoltalan, idősebb ember vetődött a faluba, aki egy rossz kordéval és még rosszabb lóval járta a hetipiacokat. Az egész üzlete, de még az egész ingó-bingósága is elfért ebben a kétkerekű alkotmányban. Rém bizalmatlan, kevés szavú, szomorú öregember volt, legtöbbször még a kocsin is aludt. Mikor aztán hűvösre fordult az idő, bekéredzkedett valahová, ahol a lovát is beköthette az istállóba, ő maga is ott ütött tanyát. Rendszerint délután 1-2 óra körül jelent meg, ahogyan a másik faluból a piacról ideért.
Ott pénteken volt a piac, itt szombaton. Ilyenkor leltárt csinált, mit adott, el, mi maradt, minden garast nagyon a fogához vert, illetve ha lett volna, mert bizony se neki, se a lovának egyetlen foga sem volt. Olyan öreg gebe volt, hogy mielőtt a faluba ért, sokszor ő maga is a lova mellé állt és segített neki azt a kevés motyót húzni.
Már körülbelül két év óta volt minden péntek délután vendég a házban. Megkapta a neki szánt krumplit vagy bablevest, a gebe meg almot, takarmányt, ez már náluk úgy be volt vezetve, hogy szinte törvény volt, Minden faluban volt egy ilyen otthona, de mindenütt olyan zárkózott volt, csak Kálmán bírta valami szóra bírni néha. Ugyanis olyan bazár-szerű üzlete volt „Hétkrajcáros”- ami nagyon vonzotta az érdeklődését.
Úgy elbeszélgetett az öreggel, hogy mindenki csodálkozott, hogy még ilyen sokat is megtudott tőle.
Most is már 3 óra körül jár az idő, de még mindig nem jött meg az öreg koma, pedig már a bableves is kihűlt.
Nagyon hiányzott, ki-kinézett az útra amerről várta. Na végre, jó messze látni vélte, de már egy félórája úgy tűnt, hogy nem haladt semmit.
Elindult eléje, hátha valami baja esett, Bizony úgy is volt, a lovacska ott hevert az út porában, de még volt benne pára. Szegény öreg meg csak ott topogott mellette, kérlelte, hogy legalább a megszokott szállásig bírná magát vonszolni. De az már nem állt többé talpra, pedig mellé térdelt, ráborult úgy siratta mire Kálmán odaért.
- Nahát Hétkrajcáros bácsi, ennek már kampec. Le kéne szedni róla a szerszámokat, itt hagyni az úton, a kocsit meg behúzzuk hozzánk az udvarra, Én elmegyek a sintérért, az majd elszállíttatja a dögtérre, megnyúzza, aztán holnap a községházán kifizetik a bőre árát. -
- Jaj nekem, jaj nekem hát te azt hiszed, hogy ez csak így megy nálam? Ló nélkül mi lesz velem? Miből veszek én másik lovat? Nekem ez lesz a világ vége. -
- Hétkrajcáros bácsi ne abajgasson, hiszen ez már egy év óta dögledezik, csuda hogy eddig is bírta szusszal. Fogjuk a kordét, húzzuk hozzánk, aztán a többit majd megbeszéljük apámmal. -
Hamar kerített két gyereket fusson a sintérért, - a rossz utazókosárban őrzött árúért pedig az apa vállalt garanciát.
Szegény öreg septibe leltárt csinált, - ma nagyon rossz napja volt, nemhiába péntek van, alig árult valamit. Most meg itt van ez a nagy csapás is.
- Jaj nekem, jaj nekem, ezt soha ki nem heverem! Mit is ér az én életem ló nélkül? -
Alig akart egy kis levest enni, pedig még ma egy falat sem volt a szájában, ilyen bánatos volt már reggel is ott a másik faluban lévő szállásán is. Ott is vigasztalták pedig, hogy majd megerősödik a lova, de hát már nem hitte el. – Ment is szegény vissza a lovához, de mire odaért, már az kiadta a páráját. Jött a sintér, vitte, ő meg szomorúan kísérte utolsó útjára, ott is maradt a végtisztességin egész másnap délfeléig.
Kálmán pedig megtett az előkészületeket a másnapi piacra. Két komát kerített, azokkal megmosatta a ganéjhordó talicskát, odakészített egy nagy lópokrócot, meg egy hosszú nyelű fakanalat.
- Mit studérozol te Kálmán fiam? Tudod, hogy apád garanciát vállalt ezért a portékáért, nehogy valami baklövést eszelj ki, mert nagyon csúnyán el leszel nadrágolva! Ezt úgy vedd, mintha már megkaptad volna!
- Ne féltsen engem anyám, tudom én mit csinálok!
Reggel korán jöttek a gyerekek, feltették a madzaggal, szíjjal össze-vissza hurkolt rozoga vesszőből font utazókosarat a talicskára és indult a menet a piacra.
- Hát iskolába talán én megyek te legény? Csak nem akarod te árulni ezeket a kacatokat? – Vagy tán odamegy a gazdája a piacra árulni?
De Kálmán csak annyit mondott, hogy „ühüm”!
Még nagyon korán volt, alig lézengtek a piacon, mire kirakta a nagy pokrócra az egész portékát. Hogy mi minden volt abban a rossz kosárban? Szinte hihetetlen, hogy fért el ennyi kincs egy kosárban! És ennyiféle? –
Mire gyűltek, gyülekeztek az eladók és a vevők, már szépen elrendezte a kirakatot. Etel néni mákot árult a szomszédságában, a másik felöl meg Miska bácsi ültetni való hagymát akart eladni, úgy értekeztek a „Hétkrajcáros” bóton keresztül: - Hogy milyen egy életre való gyerek ez a Kálmán, hogy ilyen ügyesen elrendezte ezt a sok szép mindent! Még sose láttuk, hogy mit árul az-az élhetetlen mafla ember. Úgy kellett kivallatni, ha valakinek valamire szüksége volt. Nemhogy ő is így kínálta volna az eladnivalóját!
Mindég mondom is az én nagy debella fiamnak, hogy mért nem is vagy te olyan jól sikerült gyerek mint az a Pitvarosi Kálmán, de boldog is lehet annak az anyja! – Itt most már csak beállíthat az a savanyú Jóska, aztán szedheti a sok pénzt, mert Kálmán mindent rendbetett!
Ekkor a talicska szélére ült Kálmán, a nagy fakanalat a kezébe fogta, megköszörülte a torkát és hihetetlen erős hangon rázendített:
- Megjött az olcsó zsidó! – Hozott mindent, ami jó. Szagos szappant, bajuszpedrőt, aranygyűrűt, díszzsebkendőt. Hét, hét minden darab hét. Hét krajcár, csak hét az ára, hétért lesz ma elprédálva, hét, hét, minden darab hét! –
Összecsődült a nép, mert még itt ilyen nem volt, hogy ilyen nagyon kínálták volna a szép mindenfélét. Nem is ment a piac, se nem árult sem nem vett senki semmit, csak nézték, aztán megfogták, tapogatták a portékát. Etel néni összepakolta a mákot, átszólt Miska bácsinak, hogy ügyeljenek, mert itt talán még el is lophatnak valamit. Miska bácsi éppen most fogta meg egyik kölök kezét mikor egy budlibicskát akart elcsenni.
- Leteszed azt a bicskát te betyár, mer mindgyárt kiheréllek vele!!
Kálmán tovább énekelt:
- Aki vesz, annak lesz, aki nem vesz beteg lesz! Hét, hét minden darab hét! Itt a nótáskönyv, meg a szerelmi levelező, - gyere Juliska, csak le kell másolni a katona babádnak, osztán aláírni, hogy a sírig hű szeretőd Juliska. –
- Oh te taknyos, de hamar tudod, hogy mit hogy kell, hisz még a tojáshaj a nadrágodon van! De azért megvette!
- Levélpapír kopertával, amelyiken két galamb csókolózik. Hét, hét, hét az ára hét!
Ha hó! Jani bácsi! Idenézzen, ezt a szép tajtékpipát rézkupakkal, emitt meg egy pipaszárat borostyánszín szopókával, hét, hét, hét darabja hét! –
- Te Kálmán ezt a pipát szárral együtt adod hétért?
- Hát persze még gyémántfityegőt is rá? Tizenöt krajcárt testvérek közt is megér, csak guberálja le. -
Panna néni! Idenézzen, vetőkártya! Ilyen még itt nem volt! Ebbe benne van mindenkinek a szerencséje! Csak hét krajcár, hét az ára!
A jegyző éppen most ballagott a községházára, azt is megszólította:
- Itt az irodalom, színes istóriák,- Genoveva szomorú szerelme, egy egész kötet csak hét picula. – Vagy Toldi Miklós viaskodása a farkasokkal, ez is csak hét. Emez meg Kinizsi Pál bátor története. Vegye meg mind a hármat jegyző úr, úgy is szeret olvasni, odaadom 25 krajcárért, pedig többet ér.
Meg is vette mind a hármat, lefizette a 21 krajcárt, de azt mondta: Hallod-e te már többet tanultál az iskolában 4 krajcárral, mint amennyit kéne!
Vera néni a templomba ballagott volna, de megállt a bámészkodókkal, őt is megszólította:
Ezt a szép olvasót vegye meg. Olyan mintha igazgyöngykalárisbul vóna. Ez is hét, csak hét krajcár, pedig tizet is megér.
- Jól van no, de tudsz-e vissza adni ötvenbül te Kálmán?
- Minek, mikor itt egy kis szent Antal szobrocska tokba, meg egy Sobri Jóska híres regény, egy levél tű fehér, fekete cérna, gyűszű, egy vég gatyamadzag csonthúzóval, na még ezt a brosstűt vegye meg az unokájának, akkor éppen 49 krajcár. Egy még visszajárna, de azt is megadom, ha a lukas hídon tanálok.
Vera néni kendőjébe csavarta a vásárolt árút és azt mondta, hogy ez a tied lehet, nem kell megadni. – és elballagott.
Etel néni Miska bácsival olyan ragyogó szemmel gyönyörködtek ebbe a vásárba, mintha ők szülték volna Kálmánt a világra.
- Itt egy másik betyártörténet, Angyal Bandi ülj a lóra, ne hajts a trombitaszóra. Hét, hét minden darab hét!
- Tenta- penna, kalamáris, leánynak való gyöngykaláris, hét, hét, hét darabja hét!
A portéka elfogyott, a pénz meg gyűlt, Miska bácsi a hagymamérő kis kosarat adta oda pénztartónak. Nem győzte kiszolgálni a vevőket, gyöngyház gomb, meg harisnyakötő, szűrőkanál, szappantartó, - úgy el kapkodták, mintha ingyen adta volna.
Most éppen kirohantak a gyerekek az iskolából, tíz perc szünet volt. Honnan tudták, honnan nem, de pillanatok alatt ott termett az egész iskola, mint a legyek úgy meglepték. Most aztán nagyon kellett vigyázni Etel néniéknek!
Törlőgumi végű ceruza, pennaszár, olyan kis üvegkukucskálóval, amibe ha belenéznek, láthatják a „Lurdesi Máriát”, lehúzós-képek, üveggolyók, elevenpapír, álljfeljancsi, ceruzahegyező meg sok minden ami gyerek szemnek szájnak ingere. Mind akart venni mindenből, de hát pénz nem volt náluk Elfelejtkeztek az iskoláról, hamar visszaszaladtak pénzért, de csak kevés hányada tért vissza pénzzel, többrésze 1-2 pofonnal – de megígérték, hogy délután felkeresik otthon, addigra hátha kapnak pénzt.
A tanító néni nem győzte várni a gyerekeket, ő is kiment a piacra és jól lehordta Kálmánt, hogy nem elég, hogy ő elmaradt, ez igazolatlan mulasztás – most még az egész iskola is ő miatta tekergett széjjel.
De mikor elmondta a tényálladékot, hogy milyen tragikus csapás érte az öreget és, hogy ő úgy segített szegény emberen, ahogy tudott, megenyhült a tanító haragja is.
Ez most már valahogy rendben vóna, de nagy dérreldurral jött a kisbíró, hogy oszoljanak szét az emberek, nem szabad torlódni! Erre Kálmán is védekezett, hogy ez nem torlódás, csak vásárlás. A piac arra való, -
- Hanem Andris bácsi! Maga községi ember. Nem tudna-e valami jó olcsó lovat komendálni annak a szegény Hétkrajcáros bácsinak? Ha nem tud tovább menni itt marad a nyakunkon, a község nyakán!!
- Ejnye te Kálmán, de jó, hogy megemlítetted. Éppen nekem is van egy félcsípejű vak lovam. Nem nagyon szemrevaló, de ennek megtenné, hogy egyik faluból a másikig elsétáljon naponta. Na, beszéld rá, olcsón adom, aztán te is kapsz valamit!
A piac a vége felé járt, a maradék árút kezdte berakni a kosárba Kálmán, amikor megjelent a kisírt szemű kereskedő. Amint meglátta, hogy alig maradt egy kevés portéka, még jobban elkeseredett. Elkezdett jajveszékelni:
- Kifosztottál, kiraboltál, nem elég baj, hogy a lovam odavan, most még az egész vagyonom is szétszórtad, elpocsékoltad! Hogy mertél hozzányúlni ahhoz, ami nem a tied!? Apád jót állt érted, most aztán fizethet! Itt állok, kifosztva, kisemmizve. Legalább ezeknek az embereknek lehetett volna ennyi eszük, hogy vigyáznak a más portékájára, - hogy egy ilyen taknyos kölök elpocsékolja!! Jaj nekem, jaj nekem!
Kálmán tovább pakolta a maradékot, már a pokrócot is összehajtotta, aztán azt mondta a Hétkrajcáros bácsinak, hogy fogja a talicskát és tolja haza.
- Csúfot akarsz űzni belőlem, hogy én toljam a talicskát?
De Miska bácsi meg Etel néni lefegyverezték az öreget:
- Tudja-e az úr, hogy kezet csókolhatna ennek a gyereknek, elmehetne hozzá inasnak. Maga egy hónapig se tudna annyit eladni és úgy, mint ez a kis gyerek. Ennyi pénzt még sohase látott egy rakáson, mint amennyit ezen a piacon összeszedett Kálmán magának. Aztán még lovat is szerzett, maga élhetetlen. Fogja csak azt a talicskát és örüljön, hogy ez a gyerek olyan jó szívvel van magához.
Kálmán megköszönte a szomszédoknak, hogy ők is ügyeltek és azt mondta az öregnek, hogy otthon majd átadja a pénzt.
- Hol tekeregtél te csibész? Tán még iskolában sem voltál, hiszen a könyveid is itt vannak! Hogy megáldott veled a teremtő, hogy örökké csak a huncutságon jár az eszed! – így sopánkodott az anyja.
A két üzlettárs meg csak kirakta az udvaron a maradék árút és leltárt csinált. Alig maradt árú, sápadozott a gazda. Most se pénz, se posztó, miből fizeted ki azt a summát te gyerek? – De Kálmán kifordította a hagymamérő kiskosarat és összerakta a sok pénzt, hogy csak bámult az öreg, hogy még se veszett el a vagyonkája. Még bőven maradt pénz, felül az elszámoláson, amit aztán megfeleztek.
Honnan van a fölösleg? Hát a pipa, szárral együtt, a szappantartó is szappannal jár és így tovább. De én külön-külön számoltam. Most menjünk ebédelni, aztán megvesszük a kisbíró lovát, onnan is jár nekem egy kis provízió.
- Te kisfiam, hát az iskolával, mikor, hogy számolsz el? Így az anya.
Ó a tanító úrral már a piacon megegyeztem édesanyám!
Miből lesz a cserebogár?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése