Egy Lipták nevű cukrász került valahonnan a faluba már vagy két esztendeje. Ha lakoma készült valahol, nála rendelték meg a tortát, meg az olyan finomabb süteményt, amit házilag nem tudtak elkészíteni. Különösen karácsonyra, újévre volt sok dolga, alig győzte!
Ügyes volt nagyon, olyan griliás malacokat, meg emeletes tortákat fabrikált, hogy szinte vétek volt elrontani, hogy megegyék. Felesége meg két kis gyerekük is volt, de az ügyességüket mellett volt egy nagy bűnük is! Ittak!! Mind a ketten, az asszony is de tán még a kisgyerekek is. Pedig mikor nem volt rendelése a cukrászatban, elővette a harmonikáját és olyan nagyon szépen tudott muzsikálni, hogy nem győzték dicsérni. Ha hivatásos zenészt nem kaptak, úgy keresztelőre, vagy disznótorra, névnapra csak fogta a harmonikáját és húzta a polkát egyiket a másik után, egészen addig, amíg annyira le nem itt magát, hogy elaludt. Azontúl nem lehetett semmi hasznát venni.
Egy alkalommal Kálmán is elgyönyörködött a cukrász ügyes játékában, szinte szédült a gyönyörűségtől.
- Hej, ha nekem is egy ilyen muzsikám volna!! Ugyan mennyibe kerülhet egy ilyen billentyűs szerszám?-
Hol a hangszerre, hol a gazdájára pislogott.
Pedig úgy lehet, hogy ha nem lenne túl drága, meg is tudnám venni.
Egész közel tolakodott a zenészhez, aztán mikor az egy cseppet abbahagyta a muzsikát, félve ugyan, de megtapogathatta az ujja hegyével a billentyűket. Még jó, hogy a zenész már éppen végelgyengülésbe esett és nem is vette észre, hogy avatatlan kezek szentségtelenítik féltve őrzött kincsét.
A felnőttek hidegvízzel mosdatták, meg még a nyakába is öntöttek egy kis hidegvizet Liptáknak,- addig heccelték még néha-néha egy kicsit magához tért.- De azt is megszokta és végül is egyenletes horkolásba esett.- No most már kampec, ez fel nem ébred legalább vagy hat óráig, amíg ki nem alussza magát.
A tisztelt vendégkoszorú is alaposan be volt már szeszelve, nagyon szidták a cukrászt, hogy így magukra hagyta őket, de hát ők mégis mulatni akartak.- Most már ha zene nincs, hát… Elkezdtek danolni, csak úgy szárazon, de nagyon zavaros volt, mivel 2-3 különböző dalt kezdtek el egyszerre danolni. Na ez a cukrász se tud egyebet, csak mindig polkát húzni! – Nekünk csárdás kéne, jó ropogós csárdás!! Ejnye de kár, hogy senki se tudja használni ezt az ördög muzsikát!-
Amíg az alvót macerálták, meg sopánkodtak, addig Kálmán odabátorodott, már egész vígan huzigálta, nyomkodta, nyaggatta, persze minden rendszer nélkül,- hogy a jókedvű kompánia ezt találta a legjobb mulatságnak,- De bizony egy kicsit nehéz volt, mert a hangszer majdnem akkora, mint a zenész, Egy ideig még bíztatták Kálmánt, az aztán önként letette a hangszert és hazament.
Otthon aztán megszámolta a kis vagyonkáját, mélyen elgondolkozott és elhatározta, hogy törik vagy szakad, neki okvetlen lesz egy ilyen muzsikája! El is megy még ma Liptákhoz, megkérdezi, hogy ugyan mennyibe kerül és hol lehet egy ilyen hangszert venni? – De mit csinálok, ha nem lenne elég a pénzem?-
Már minden eshetőséget számításba vett, eccercsak ott termett a cukrász, olyan dühös káromkodással, hogy a nap is elborult szégyenében! Apját-anyját minden retyerutyáját szidta, átkozta, hogy az ő hangszerét tönkretette.- Tele öntötte borral!- Kálmán tiltakozott ez ellen a gyanúsítás ellen, de a még nem teljesen józan ember ettől még jobban megvadult.
Másnap aztán tisztázódott a helyzet, a részeg kompánia bevallotta, hogy ők öntöttek bort a hangszerbe, így Kálmánt tisztára mosták, a kárt megtérítették, sőt még a béke is helyre igazodott.
Ettől kezdve „kiskomám” lett Kálmán a cukrásznak. Sőt még azt is megengedte, hogy néha-néha megcirógassa a harmonikát. Pár nap múlva elment Kálmánhoz, hogy most megy a városba megreparáltatni a hangszerét, adja oda a pénzt, hoz neki egy kisebb harmonikát, olyan neki valót, amin könnyel megtanulhat játszani.
- Csak add ide „kiskomám” a gubát, hozom a muzsikát aztán mulathatsz vele!
- De hát hm, hm én csak akkor fizetem ki amit veszek, ha már a kezemben van. Előre nem adhatok pénzt, hitelbe se szoktam venni, de ha Lipták úr kiválaszt egy ilyen nekem valót, kérje meg a mestert, hogy küldje el nekem postán, utánvétellel. Én itt kiváltom meg még magának is hozzáadok az útiköltségre, meg a fáradságért!
Ejnye te szemtelen kis tökmag! Velem beszélsz így, felnőtt embernyi-emberrel, te pállotszájú!? Nem, hogy örülnél, hogy szóba ereszkedtem veled, te szeplős pulykatojás!- No akkor legyen neked muzsikád, majd ha én veszek neked!- és avval elrobogott.
Kálmán meg ott maradt szomorú gondolataival.
Az anyja nem akart az üzleti ügyeibe avatkozni, de utólag azért megjegyezte: - Tán, ha pénzt adtál volna neki, hozott volna, ha már olyan nagyon megkívántad azt a fene muzsikát.-
- Lehet, hogy hozott volna, de lehet, hogy nem! Nem olyan kóser alak ez a cukrász, elitta volna a pénzt, aztán se pénz, se posztó!- így Kálmán. De azért mégis nagyon bántotta, hogy így elfuserálta ezt az alkalmat. Napokig úgy járt-kelt, mint akinek elveszett valamije,- mikor csak jön a levélhordó, hoz egy értesítést, hogy valami csomag érkezett – Pitvaros Kálmán úr címére, de egy ilyen és ilyen összeg utánvétellel!
Egyszerre kisimultak a gondráncok a címzett arcán. Elmentek Liptákhoz és megköszönte, hogy mégis csak gondolt rá és útbaigazítást kért, hogy mit csináljon tovább!?
Haza hozták a hangszerszámot, ami sokkal szebb volt, mint amilyet a legmerészebb álmába is elmert volna képzelni. Mindenki örült neki, még a mama azt is megígérte a zenésznek, hogy ha ő egy kicsit tanítgatná a fiát, szívesen honorálná még ő is eggyel-mással.
Miután egyenesbe került a hangszer átadása a zenetanár hazament, de az egész uccagyerek betódult, a család kisebb tagjai is elősereglettek. – Körülfogták, még a Puszi kutya is felrakta a két mellső lábát a gangon a hencser szélére és úgy vigyorgott,- a nagy piros nyelve kilógott fekete bozontos pofájából. Két fényes cipőgomb szeme csillogott, mint a karbunkulus. Vinnyogott, nyikorgott, néha vakkantott is egyet-egyet. Hogy na – mikor kezdődik már!?
Kálmán a hencseren hanyatt fekve, a lábait felhúzva kényelmesen elkezdte az első számot. Azt mondta, hogy az a Rákóczy induló!- Olyan zsivajgás, olyan lárma volt rá a kíséret, hogy a muzsika, ha bár erős volt, mégis egészen elmosódott a nagy zajban. Nem is szólva arról, hogy Puszi most már komolyan vonyítani kezdett, hogy ő is érvényesüljön.
Terka ki jött a konyhából és rájuk szólt, hogy csendesebben vigadjanak!- de bíz az csak pusztában elhangzott szó lett.
A hallgatóság egymást kiabálta túl!- Ne azt húzd Kálmánka, hanem azt, hogy:
- Lukas a kalapom teteje, kilátszik a hajam belőle… Ne, ne azt, hanem inkább azt, hogy: - Hármat tojt már a fürjecske…- ezt Bélus rendelte.-
A zenész rendületlenül húzta, nyúzta a hangszert, a körülállók meg ordibálták hozzá a szöveget, mindenki azt, amit rendelt, egyszerre.- Olyan eget rengető zenebona volt, hogy Terka kérve-kérte azt a drága türelmes anyját, hogy szóljon közbe és hallgattassa el ezt a zagyva hangzavart, hiszen az uccánjárók átmennek a túloldalra,- nem bírják hallgatni!-
- No és? – szólt Pitvaros néni, ha nem tetszik ez a nóta, joguk van átmenni. Ez a gyerek úgy muzsikál ahogy tud, meg ahogy akar, nem pénzér muzsikál, hogy válogathassonak benne! Aztán meg Liszt Ferenc se volt mindjárt Ferenc, úgy lehet, hogy gyerekkorában őtet is Ferkónak hítták, de hát ő is addig próbálgatta, hogy lett belűle valami, vagy valaki! Hagyd rá!
- A mellényem sárga pikét, fordulj hozzám egy kicsikét.- Ezt Józsi rendelte, tapsolták hozzá a taktust, mind egyformán. Olyan jól mulattak, hogy végig ülték a gang kerítést és torkuk szakadtából énekelték, hogy: - Nyomd meg a gombot,- Kapsz egy libacombot.- Tudod mit ígértél, amikor a kútnál vizet merítettél…
Akkor aztán kiszólt a konyhából Terka, hogy kész az ebéd, „Sorakozni!”!
Véget vetnek a zenének,
Haza mentek a legények!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése