HANGKÉPEK A MÁSVILÁGBÓL

Első rész

A boltajtó csilingelve nyílt ki.

– Kérek három darab citromot. – Ezt a Pataki bácsinak mondta Ilona, az ápolónő, innen a szanatóriumból. A fűszeres megszokta, hogy az ápolónő citromot visz, hisz naponta húsz darabot is eladott a szanatóriumnak. Mindig megkérdezte, hogy – „na, kinek kell?” „mi baja az illetőnek?” Legtöbbször nem is ismerte a beteget, de amíg a kiszolgálás tartott, hát, csak nem hallgat az ember, mint a néma!

– Kinek? Hát a Bozó Ferinek! Nagyon odavan! Agyrázkódás!

– Bozó, Bozó – várjon csak, nem a sírásó fia az? Magas, csinos, szép, szőke ember? – kérdi Pataki bácsi.

– Az, az, a Reiner sírköves veje. Azt mondják, nagyon gazdag. Alighanem itt hagyja a vagyont, meg a szép fiatalasszonyt.

   De már szaladt is Ilona a citromokkal. Csak éppen hogy utána szólt az öreg, hogy majd szóljon át neki néha, hogy mire fejlődik a Ferike betegsége, mert nagyon érdekli.

– Ejnye, ejnye! Még azt sem kérdeztem meg tőle, hogy mitől kapta az agyrázkódást? ...Hm,...na, de hogy ez a sírásó Feri? Az apja is ilyen nagy, erős ember volt, aztán most három éve.. vérmérgezésbe.. Bozó Lőrinc. Már ő sem volt sírásó. Gondnok volt, temetőgondnok. Ambrus bácsi, az öreg, az igen. Ő még ásott fiatalabb korában. Még emlékszem rá, sokat járt át hozzám.

De ezt már egy másik vevőnek mondta Pataki bácsi.

Akkor még ott kint, a kaszárnyáson volt a boltom, italméréssel. Jó kis üzlet volt az kérem, fő útvonalon, a temető bejáratával szemben, az a sarok. Most az is mind az övéké, persze, a kis kocsmát lebontották, Lőrinc szép házat épített a helyére, már régen nem jártam arra. Virágkertészet, sírkő lerakat, meg temetkezési vállalatuk is van ott. Kérem, ma már el sem hiszik, hogy micsoda eredete van ennek a szép vagyonnak. –Most úgy eszembe ötlött, mintha csak ma látnám – mikor a Faragó Kelemen négyes fogaton behajtott a temetőbe, a sírásó háza elé…

Még akkor az Ambrus, a Feri nagyapja is fiatal házas ember volt, meg én is. Hej, akkor még az urak is tudtak könnyen élni és könnyen meghalni. Mert hát az a Faragó gyerek is nagy bolond volt, hogy hótta után legyen mondva.

Meg volt az kérem tisztára zavarodva. – Oda is kiabálta a sírásót, mármint az Ambrust, ez kérem, éppen húsvét másnapján volt – és azt mondja neki: Én egy rendes sírhelyet akarok itt venni, jó tágas legyen, egy kicsi virágoskert, kicsi lóca legyen ottan. Az egész szépen bekerítve, mindig tisztán tartva; és télen-nyáron a síromon, hacsak egyetlen szál muskátli is, de friss virág legyen. Tavasztól őszig sok, télen csak egyetlen szál, de mindig friss, élő virág. Így akarom!

Az a szegény ember nem tudott szóhoz jutni az ámulattól, de ez csak ordított, és kivett egy nagy csomó bankót, odadobta a kővé meredt sírásónak.

– De tekintetes uram, hát hogy gondolhat ilyen szörnyűt egy ilyen szép, egészséges fiatalember? – szólt neki.

– Csend! Építs üvegházat, vegyél virágoskertet, de még az unokád is az én síromat gondozza, amíg ez a pénz futja, ha holnaptól, ha ötven év múlva, ez nekem mindegy. Nem kell nekem tanú rája, hogy pénzt adtam neked, ha nem teljesíted, amit rád bíztam, még a sírból is visszaszólok hozzád, kérdőre vonlak. – Lehet, hogy hamarosan, lehet, hogy csak soká lesz rá szükség, de rendezz be egy virágos kertet.

   És mielőtt még egy szót is szólhatott volna az Ambrus, már el is vágtatott a négy szép deressel. A felesége úgy tördelte a kezeit, mintha csak tőlük loptak volna el ugyanannyi pénzt; habár ez nagyon nehéz lehetett volna, mert a sírásók azelőtt igen-igen szegény emberek voltak. Mikor aztán megunták a sopánkodást, két marokra fogták a bankó köteget és aztán átjöttek hozzám.

– Jaj-jaj szomszéd uram! Ehun-e! – nézze mán, nézze! – Mitévők legyünk? Ez a Faragó tekintetes úr egész biztosan valami szamárságot akar elkövetni! Oh, Istenem, hová is kéne fordulni? – Aztán szép, sorjában elmondták, amit a Menci úrfi mondott és utoljára megszámláltuk a pénzt. Hát bizony, még az én szám is tátva maradt az ámulattól. Kereken 5000 korona volt az. Olyan summa, ami abban az időben komoly kis vagyonnak számított. Most már aztán együtt tanakodtunk, hogy mit kéne csinálni? Abban állapodtunk meg, hogy alszunk egyet rája, akkor aztán majd meglátjuk, mert lehet, hogy tán egy kicsit italos volt Menci úrfi, aztán, ha kitisztul a feje majd eljön és visszaadják neki a pénzt – vagy pár nap múlva majd én elmegyek, és beszélek vele, mert az is lehet, hogy nem emlékszik rája, ha kijózanodik, hogy kinek adta a pénzt.

   De nem így történt, mert másnap az egész várost egy nem mindennapi tragédia tartotta izgalomban.

Faragó Kelemen a Marosba hajtotta a négy derest, ő maga is ott veszett a hintójával együtt.

   No, aztán volt mit beszélni jó pár hétig, hónapig. Tudniillik, volt itt, a városban egy Tomatsek Vencel nevű cseh takács. Jó pár évvel ezelőtt telepedett itt le, és néhány év alatt egy kis szövőgyárat csinált, ami szépen haladt, és már abban az időben elég rendes kis textilgyár volt. Volt egy szép lánya, Vilma, és hát az csak természetes, hogy a fiatalok megismerték, megszerették egymást. A csinos, jókedvű, mulatós Menci erősen csapta a szelet Vilmucinak, amiből aztán halálos nagy szerelem lett. Kelemen úrfi egész télen minden bált végigtáncolt, és hevesen udvarolt a szép Vilmának. Kétszer is megkérte a kezét, az öreg Tomatsek mind a kétszer elutasította, azt mondván, hogy ő egy komoly, rendes, dolgos embernek nevelte a lányát, nem pedig egy ilyen lump, mulatós fráternek, aki a cigányokat évszámra fizeti, duhajkodik, mulat, táncol!

   Mert a hajh, abból nem lehet megélni. Cigánybanda – szerenádé? Ilyesmire nincs pénzem, ilyen embernek nincs lányom!

   Most aztán harmadszor készült megkérni a Vilmuci kezét.

   Pár nappal ezelőtt ibolyát szedni járt Vilmával a Maros partján, gyönyörű napsütésben, amikor felbukkant véletlenül Menci lovag. Ő is segített, és bizony gyönyörű nagy bokrétát szedtek és még nagyobb bokréta volt az a sok szép beszélgetés, amit közben elmondtak egymásnak. 

– Vilmácska! Senki más nem lehet az én feleségem, csak Maga. Magának megígérem, hogy olyan férjet faraghat belőlem, mint a kezes bárány. Nem tehetek róla, hogy ilyen jókedvű, bohém gyerek vagyok. Szeretem a zenét, mulatságot, bort és főleg nagyon-nagyon szeretem Magát! Én nem vagyok kártyás, és léha, csapodár sem vagyok, de ha egyszer rám jön a bolondság, – egy hétig alvás nélkül bírom a mulatozást, táncot, cigányozást. Belátom, hogy az ilyen zajos kirúgások nem javítják a jó híremet, de hát ez is kell, mert utána lehiggadok és a gazdaságban is elvégzem rendesen a dolgom. Igaz, hogy nincs nagy vagyonom, de viszont nincsen adóságom sem! Higgye el, kicsi Vilma, meg lehet belőle élni. Látja, ezt csak Magának tudom elmondani. Az édesapjának nem. – Ő már kétszer megalázott, kiutasított maguktól, amit csak úgy tudok elviselni, ha arra gondolok, hogy ő a Maga apja. Mi kifogásolni valója van neki rajtam? Ha szeret Vilmácska, álljon mellém, semmi mással ne törődjön, higgye el, nagyon boldogok leszünk! Akarja? Húsvét másnapján még betolakszom magukhoz, még egyszer megkérem a kezét, akkor aztán elválik, hogy boldog leszek-e, vagy…?

– Nézze, Menci! Tudja, hogy én feltétlen a felesége kívánok lenni Magának, de nagyon kérem, tegye meg a kedvemért, tegye meg mindkettőnk boldogságáért, hogy úgy szabályosan alázkodjon meg az édesapám előtt. Tudniillik ő ragaszkodik ahhoz, hagy Maga ünnepélyes ígéretet tegyen őelőtte, hogy teljesen felhagy az eddigi vidám életével, és hogy a házasságunktól számítva komoly lesz, mint egy orvosprofesszor. Gondoljon arra, hogy ezt nem én kívánom, sőt egyáltalán nem is akarom, hiszen én Magát ilyennek szeretem, amilyen. Mindezt csak az apámnak és a békesség kedvéért tegye meg!

   Ugye megteszi édes Kelemen?

– Nem tudom, sőt maga sem tudja édes Vilmácska, hogy mit kíván tőlem! Hogy én nagyon rendes férj leszek, azt ígérem, és meg is tartom, de csak Magának. Az édesapjának nem tudom, hogy fogom megígérni, mert látja, amikor legelőször beszéltem vele a mi házasságunkról, már akkor úgy megvadított. Később gondolkoztam rajta, és rájöttem, hogy én akkor borközi állapotban voltam, farsangkor újra megismételtem kérésemet, de csak végigmért a tekintetével, és azt mondta, hogy nagyon nem látszik meg rajtam a javulásnak a legkisebb jele sem, pedig akkor teljesen józan voltam. Többet nem szólt, csak sarkon fordult és becsapta az ajtót. Szóval: Kidobott a házból!

   Tudja, milyen nagy sértés ez, Vilmácska? Ahonnan az embert egyszer kidobják, oda nem szívesen megy be többet.

   De én még egyszer, ezúttal harmadszor, megkísérlem. Ígérje meg, kicsi Vilmácska, ha történetesen megtagadná az édesapja a kérésemet, az ő akarata ellenére is velem jön. Ígérje meg, ha szeret igazán, meglátja, boldogok leszünk.

– Minden vágyam ez, és én előkészítem a szüleimet erre a látogatásra. Ígérem, hogy minden körülmények között számíthat rám. De Maga is legyen komoly és nyugodt. És ígérjen meg mindent az édesapámnak…

   Még egy forró csókot váltottak és már szaladt is haza Vilma. Így is jó későre járt az idő, és bizony nem tudott volna számot adni róla, hol töltötte el, mikor tiltva volt az akkori időkben a randevúzgatás.

   Elérkezett a megjelölt húsvét másnapja is. Sok gondolkodás és töprengés után Kelemen úrfi mégis a legalkalmatlanabb megoldást választotta.

   Befogatta a négy almás derest úri hintajába, és valószínűleg nem sok reménye lehetett jövendőbeli apósa ilyetén való meghódítására, tehát előbb tette a már említett látogatását a temetőben, a sírásónál, aztán onnan a Korona kávéház elé hajtott, ahol felpakolta a cigánybandát és úgy cigányostól állított be Tomatsek Vencel úri háza udvarába.

   Vilmácska kiszaladt az ámbitusra, de halálsápadtan, összekulcsolt kézzel hallgatta, ahogyan a cigányok rázendítettek:

Cserebogár, sárga cserebogár,Nem kérdem én tőled, mikor lesz nyár?
Azt sem kérdem, sokáig élek-e?Csak az mondd meg, a rózsámé leszek-e?

   Ekkor már Vencel gazda is ott állt a lánya mellett, de lilába hajló vérvörös arccal. Csak annyit mondott:

– Én ugyan nem vagyok cserebogár, de azért megmondhatom, hogy nem lesz! Nem lesz, mert egy ilyen haszontalan lump fráternek nem adom a lányom. Inkább lássam meghalva a koporsóban, mintsem egy ilyen haszontalan sehonnai ember mellett.  

   Egy pillanatig farkasszemet néztek, aztán a Menci szeme Vilmára villant, aki mellett ott állt az édesanyja is, mint egy kis felborzolt tollú öreg veréb. Vilma hirtelen mozdulattal a lépcső felé indult, de még alig lépett kettőt, a hatalmas termetű apa egy kézzel összefogta leányát az anyjával és egy mozdulattal a házba lökte. Másik kezével a még nyitott kapura mutatott, és úgy ordította.

– Ki innen, ki a házamból!  

   Erre Menci az ostorával vágta-aprította a cigányokat, akik aztán hanyatt-homlok ugráltak le a kocsiról, amitől aztán a lovak is megvadultak, és villámgyorsan vágtattak ki a kapunk. Az öreg dühtől tajtékozott, és úgy állt ott, kővé meredve. Észre sem vette, hogy a másik kijáraton Vilma is kiszaladt és lobogó hajjal fut a vágtató kocsi után. A megvadult lovakat nem lehetett megfékezni, vagy talán nem is akarta Faragó Kelemen, rohantam a Marosnak vezető úton. Ha hátranézett volna, láthatná a kibomlott hajú Vilmát kitárt karokkal rohanni, amíg végtére összeesik az út porában.

   De nem nézett hátra, csak előre, kidülledt szemmel, megfeszített izmokkal, félig állva fogta a lovak hajtószíját. Még alig száz méter, vagy csak ötven, csak egy pillantás, csak egy villanás, ott csillog a kiáradt Maros vize. Már a lovak lába benn lubickol a vízben, de még itt sekély a víz. Még volna idő a hintóból kiugrani, de nem teszi, csak áll, szorosan fogja a szíjat, most előveszi az ostort, megvagdossa a lovakat vele. Az ár elkapja a lovakat, sodorja, még látni néhány percig. Még van idő, Kelemen, térj észre, ugorj ki, még megmenekedhetsz a halálból…

   Nem, ő csak fogja, szorítja, már elmerülnek, de még mindig ugyanabban a helyzetben van Menci…– míg végleg el nem tűnnek a hullámokban.

   Másnap akadtak meg egy híd pillérjében, de még akkor is görcsösen fogta merev ujjaival a lovak hajtószíját. Kelemen testvérbátyja, Faragó Gábor egykedvűen fogadta a szomorú hírt. Meg se lepődött túlságosan, hiszen az utóbbi időben eleget figyelmeztette öccsét fékevesztett életmódjára. Egészen egyszerű, csendes temetést rendezett neki. Még a cigánybandának sem engedte, hogy elhúzzák a sírjánál az utolsó nótáját; a Cserebogár, sárga cserebogár-t. Pedig azok felsorakoztak, mert megbocsájtották, hogy egy kicsit megcsapkodta őket utoljára. Hiszen olyan jól meg lehetett élni a Kelemen úrfi vissza-visszatérő jó kedvéből, hogy őszintén sajnálták, sőt meg is siratták szegényt.

   Tehát Bozó Ambrus megkezdhette a virágkertészetet. Egy ideig várt, de mikor látta, hogy csak egyszerű fakeresztet kapott Kelemen, a sírját szép vasráccsal körülkerítette a mellette lévő kis virágoskerttel együtt. Akkori divat szerint díszes vaskeresztet csináltatott hozzá, aranybetűkkel. Lelkiismeretesen gondozták a sírját, megkapta mindnap a friss virágot, csak még Veron, a sírásó felesége, nem igen tudta, hogy milyen sírra milyen virág dukál. Ugyanis, ő a mályvarózsát nagyon szerette, és úgy gondolta, hogy legyen szép a Menci sírja, éppen tavasz volt, tehát bevetette mindenféle színű mályvával. Ettől aztán, mivel az nagyon magasra nőtt fel, olyan lett a nyáron, mint egy virágos erdő. Nem tetszett senkinek. Egyszer aztán Pataki bácsi vette kezébe az ügyet.

– Ide hallgasson Ambrus szomszéd! – így szólt.

Veron nem akar rosszat, de nem ért ő a virágkertészethez. Tudok én egy igazi szakembert, az öreg Winklert, aki Németországban járt, ott nagyon is kitanulmányozta a kertészet minden csínját-bínját. Magának meg van hozzá tehetsége, hát szóljunk neki, még nem késő, csináljon itt egy kis rendet.

   Na az aztán nagyon megörült, hogy még egyszer megmutathatja az életben, hogy mit tud. Külföldről hozott magokat, üvegházakat építettek, és olyan csudadolgokat művelt, hogy hamarosan híre futott még más városban is. Veron jó tanítványnak mutatkozott. Úgy csinált mindent, ahogy Winkler bácsitól látta. Ambrus pedig kicsi asztalosműhelyt rendeztetett be, koporsógyártásra. Kevés földet is vett, ahol a lovak takarmánya megterem, mert bizony berendezkedett a temetkezésre. Kezdett neki jól is menni…

   A következő évben már gyönyörű virágszőnyeg volt a Faragó Kelemen sírján és a kiskertben. Mindenféle szép mintákban volt ültetve a sokszínű kis apró szőnyegvirág. Kis lóca is volt a bekerített sírkertben.

   Most éppen egy piros napernyős fiatal lány nyitja ki a vasrácsos ajtót, majd leül a kispadra, és mereven nézi a virágszőnyegben az „F” és „K” betűket; amit olyan ügyesen rakott ki az öreg Winkler. Kint megszólalt az a kövér dajka, aki idáig kísérte:

– Kisasszonykám, már siessünk, nehogy valaki meglássa, hiszen így is a fejemmel játszom. Jaj, de bánom, hogy hallgattam a könyörgésére! Gyerünk gyorsan.

– Látod, látok Mencikém, azt mégse kellett volna; én akkor futottam utánad, de te nem néztél hátra. Milyen máskép volna most minden. Még kijövök én hozzád, ne félj.

– Kijövök!

   Hazamentek.

   Ugyanis, mikor az a tragédia lezajlott, ott szedték fel Tomatsek Vilmát az út porából, másnap reggel összepakolták a holmiját, és elvitték Prágába, egy rokonukhoz. Kerek egy esztendeig volt ott. Többször írt levelet Faragó Kelmennek, de mindig felbontatlanul kapta vissza. Rengeteget sírt, de a valóságot nem tudta meg. Egészen karácsonyig, amikor véletlenül egy régi magyar újság került a kezébe. – Milyen is a véletlen! Valami volt belecsavarva, és ő mohón kapott a magyar betűk után. Onnan tudta meg a saját tragédiájukat.

   Attól kezdve úgy látszott, hogy egészen megnyugodott. A nagynéni összehozta egy fiatal német mérnökkel, aki erősen kezdett neki udvarolni. Látszólag fogadta a fiatalember udvarlását, majd komolyra fordult a dolog, és most, egy évre rá, hogy elutazott, mint menyasszony tért haza.

   Szülei nagyon örültek, és úgy határozta, hogy itthon tartják meg az esküvőt. De hát, mikor hazaért, megszállták a régi emlékek. Titokban addig kérte a vén dadust, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer mehessen ki a temetőbe –, hogy az meg is tette: kikísérte, de csak pár pillanatra, de a legnagyobb titoktartás mellett.

   Vilma nem csinált jelentet, látszólag egészen nyugodtan viselkedett, és utána szinte megélénkült. Erősen készültek az esküvőre. Várták a vőlegényt. Csak egészen csendben akarták megtartani az esküvőt. Úgy határoztak, hogy utána elutaznak és talán soha nem jön vissza ebbe a városba, mivel az öregúr áruba bocsájtotta a vagyonát.

   Esküvő előtt két nappal érkezett a vőlegény. Vilmácska vette a napernyőjét, és azt mondta, hogy gyalog sétál az állomáshoz és úgy is jönnek haza. A kocsi csak a poggyászért menjen ki.

   Fél tíz volt délelőtt, a vonatnak tízkor kell befutnia. Megérkezett a vőlegény, néz jobbra-balra: nem várja senki? Kérdezi ezt is, az is, még a kocsist is megszólítja, aki éppen az ő poggyászárét jött, nem tudja-e, hogy laknak Tomatsek Vencelék. Az aztán megmondta, hogy a kisasszony már jó előre kijött gyalog, nem érti, hol késik ilyen soká.

   Nem győzték várni, a vőlegény is felült a kocsira, és így értek haza. Ott persze, nagy riadalom támadt a Vilmácska eltűnése miatt. Szétszéledtek minden irányban a családok, de sehol sem leltek rá. Már ebédelni kellett volna, – nincs sehol a kisasszony. Végre, délután, amikor a fejetlenség a tetőfokán volt, jött Bozó Ambrus, hogy: a kisasszony ott fekszik a Faragó Kelemen sírkertjében eszméletlenül. Embereket szalajtottak a mentőkért, mert biz’ akkoriban nem volt telefon, sőt a mentők is más nevet viseltek. Bevitték a kórházba Vilmát, de már nem sok dolga akadt az orvosnak: csak éppen hogy megállapította, hogy valamiféle méreggel pusztította el magát.

   A vőlegény szép csendesen összepakolt és hazautazott. Az öregurat teljesen megtörte a váratlan, szörnyű csapás. Az erélyes és büszke, hatalmas ember úgy ült ott, magába roskadva, mint egy eszelős. Csak mikor arról volt szó, hogy hová temessék, akkor emelte fel újra tiltó szavát:

– Nem engedem, hogy mellé temessék! Nem, azt sohasem! Aki annyi bajt zúdított ránk. Külön, egész messzire onnan!

   A halk szavú riadt kis veréb, a Vilmácska édesanyja, most nyitotta ki először a száját:

– Nem volt még elég, Tomatsek Vencel? Nem kínoztad eleget életében? Egész életed abból állt, hogy a te akaratodat kényszerítetted mindannyiónkra. Nekem mindegy volt így is. De fájt a szívem, amikor láttam annak a szegény teremtésnek a vergődését. Miért? Csak a gőgös makacsságodért? Csak a makacs gőg miatt: Most már mindegy, nincs tovább! – Bár előbb emeltem volna fel a szavamat őmellette. Most már késő! De most is azt mondom, ha már életében nem lehettek egymáséi, legalább most pihenjen ott, ahová kívánkozott. – Te kívántad így! Te mondtad, hogy inkább a koporsóban lásd, mintsem annak legyen a felesége, akit ő annyira szeretett, és te pedig olyan nagyon gyűlöltél. Miért? Mert az is büszke volt, és nem hajolt meg előtted. Megfogott a saját átkod, Tomatsek Vencel, a te lelked is össze van törve. De most az egyszer úgy legyen, ahogy én akarom. Ez volt boldogtalan gyermekem utolsó kívánsága.

   Bozó Ambrus elrontotta a szép virágszőnyeget, és odatemette Tomatsek Vilmát.

   Most már az öreg takács is egyre szótlanabb lett. A gyárat eladta, úgyszintén a házat is; de csak az ügyvéd tárgyalt a vevővel. Neki mindegy volt, ki veszi meg, az is, hogy mennyiért –, többé nem érdekelte semmi.

   Szeptemberben akartak elutazni az öregúr húgához, de a kicsi szürke madár, Vilmácska mamája nem várta meg. Ő már augusztusban elutazott halkan, csendben, úgy, ahogyan élt, de nem oda, hanem a mennyországban. Vilmácskához, látogatóba. Ott is maradt nála, örökre.

   Újra elrontották a virágszőnyeget…

Az öregúrnak még volt annyi lelkiereje, hogy pont egyforma két vaskeresztet csináltasson, de mire az elkészült, már teljesen eszelős lett. Egyedül el sem tudott volna utazni, úgy jött érte a húga, az vitte magával, hogy aztán soha többé hírt sem halljunk róla.

 

Ekkor már Bozó Ambrus kezdett beleilleszkedni a vagyonosodásba. A virágkertészet nagyszerűen sikerült, és kezdett divatba jönni a sírok felvirágzása. Már tavasszal szép pénzt szedett be Veron néni a sírok szőnyegezéséért, aztán egész nyáron locsolni, ápolni vállalt sírokat. Saját műhelyt rendezett be a koporsókészítéshez, amit egy rendes asztalos vezetett. A Lőrinc gyereket most íratták be az iskolába, Rozika meg két esztendős volt. A kisfiú olyan erős és fejlett volt, hogy hét éves korában 9-10 évesnek nézhette volna akárki. Ellenben Rozika olyan kiscsontú, feketeszemű, feketehajú baba volt a kis pettyes ruhájában; el is nevezték Katicabogárnak. Így kerékvágásba zökkenve, szép egyenes vonalban haladtak a dolgok előre. Egyik év ment a másik után. Ambrus már segítséget kapott, mióta a saját házában lakott, két temetőcsősz ment a helyére lakni. A sírásókat pedig ő fogadta, akik a kertészetben is állandóan ott dolgoztak.

   Egyszer aztán egy élelmes építész megérezte a pénz szagát Ambrus gazdán; mivel úgyis nagyon gyengén ment neki az építkezés, rábeszélte, hogy építsenek a temető bejáratánál kétfelől egy-egy sírboltot, vagyis kriptát – de csak olyan kis mutatósat – 6-8 férőhellyel. Ambrus adja a pénzt hozzá.

   Egy-egy oldalon 12, tehát összesen 24 sírboltot készítettek, és csak akkor kezdték hirdetni, amikor már készen voltak. Persze, a várostól előre megvették a helyet, az is sok pénzbe került, az anyag, meg a sok munkabér – olyan nagyon kimerítették az államkasszát, hogy már-már arra gondoltak, hogy vissza kell foglalni a sírásói állást. De nem így történt. Alig, hogy hirdették, máris úgy elkapkodták a családi sírboltokat, akár a cukrot. Divatba jött a kripta, mint teszem azt, a fodros szoknya. Kiderült, hogy még kevés is lett a huszonnégy sírbolt, még egyszer annyit kellett építeni. Minden módosabb, tehetősebb polgár azt nézte, ha már esetleg a háza tája egy kicsit el is van hanyagolva, de legalább a családját és önmagát lássa el hótta után rendes lakóhellyel.

   Ez aztán helyrebillentette a már-már ingadozó pénzügyi helyzetet. Komoly pénzösszeget kerestek az építésszel együtt. Továbbra is együtt dolgoztak. Akik nem vettek sírboltot, sírkertet kerítettek be vasráccsal, vaskereszt illet hozzá. Itt-ott már kőkereszt is került, ez azonban csak most kezdett divatba jönni. Bozó Ambrus fellendítette a temetkezési iparágat. Egész nyugodt biztonsággal haladt a meggazdagodás felé vezető úton, annál inkább, mivel konkurens sehol sem mutatkozott. Két gyermekét szépen nevelte, iskoláztatta. A Lőrinc gyerek négy polgárit végzett, és az irodai munkát rendesen végezte. Mert bizony az is akadt bőven. Kezdetben csak úgy házilag jegyezték az anyagbeszerzést, munkások fizetését; aztán később mindenféle megrendelést, no meg a társas viszonyok ügyeit. Bizony sokszor komoly segítségre volt szüksége.

   A kinti munkáknál is mindig ott volt. Ezer szeme volt és száz keze. Mindent észrevett; sokszor megtörtént, hogy amit egész heti munkával elrontottak, vagy legalábbis nem megfelelően csináltak, ő saját kezével egy-kettőre rendbe hozta. Mindenhez értett, ügyes volt, és nagyszerű szimatja volt ahhoz, hogy hol lehet pénzt keresni. Az ilyen emberre azt mondják, hogy arany lesz abból, amit a kezével érint.

   Még vasárnap délután sem szórakozni ment, hanem végigjárta a temetőt, és kitervelte, hogy hol, mit lehetne rajta szépíteni.

   A Lőrinc gyerek is felnőtt fiatalember lett, de az apja szorgalmát még a jó üzleti megérzéssel is megtoldotta.

   Egyszer ő is a temetőben járt, amikor megszólította egy feltűnően magas, karcsú fiatal lány. Megkérte, hogy mivel ő hét közben nem ér rá eljönni az irodába vele beszélni, nem fogadná-e itt el a megrendelést?  Ugyanis ő egy szép maradandó síremléket akar csináltatni az édesapjának. De nem vasból, hanem kőből, mégpedig fekete márványból.

   Természetesen elvállalta, sőt meg is csináltatta a gyönyörű sírkövet Tabódy Mihály földbirtokosnak, akinek immáron csupán annyi birtoka van a földből, ami őt betakarja. – De ettől kezdve minden vasárnap találkozott Tabody Zsófiával, aki a vagyonuk utolsó morzsáiból fehérnemű-hímző szalont nyitott, csak éppen, hogy kifutotta még a síremlék ára. Volt rá eset, hogy hét közben kellett valamit megkérdezni a szép Zsófiától, akkor aztán Lőrinc bement a kézimunka szalonba. Bizony, egyszer ezt, máskor amazt kellett megkérdeznie, hát így aztán szinte minden nap benézett a szép árva lányhoz. Úgy annyira, hogy mire a síremlék elkészült, megkérte a szép Zsófia kezét, mondván, hogy nem érdemes neki a szép szemét azokkal az apró kis hímzésekkel rontania, hanem majd ő szerez neki sokkal különb foglalkozást…

   Összeházasodtak. Ezt a házaspárt mindenki megbámulta. Csak a mennyasszonyi ruhája volt hófehér, de soha, senki más színű ruhát nem látott rajta, mint feketét. Olyan alakja volt, mint egy királynőnek, amit a nagyon finom szövetből készült fekete ruha még karcsúbbá tett. Mindig egyforma komoly, de nem komor arcán néha egy-egy kis mosoly, de azért inkább a szemével mosolygott. Kevés beszédű volt, így inkább a szemével intézett el mindent.

   Ő vette a kezébe a temetkezési vállalatot. A temetéseknél feltűnés nélkül jelent meg a fekete ruhájával. Ő maga alig mozdult meg, csak a fejének egy intésével, vagy a szemének egy-egy villanásával irányította az embereket, kocsist, sírásót, vagy akár a papot is. Még a lovakat is ő maga vásárolta, hogy azok egyformák, szépek és nyugodtak legyenek. Itt nem fordulhatott elő az, ami a szomszéd városban, egyik temetés alkalmával: hogy a gyászkocsival megbokrosodtak a lovak, és szétszórták a halottat, a gyászolók futottak a kocsi után, és úgy szedték fel a halottat, ami nemcsak komikus, de nagyon szomorú is volt a hozzátartozóknak.

   Ambrus bácsi, Veron néni is nagyon szerették a menyüket, de talán senki nem tudta olyan nagyon szeretni, mint a kis Rozika, aki már nagylánnyá serdült. Nagyon ügyes és csínos kis fekete bogár volt Rozika, de olyan kicsi, a magas karcsú Zsófi mellett, mintha csak egy kései kis húga volna neki. A kertészetben olyan ügyes volt ez a kislány, hogy mióta az öreg Winkler meghalt, ő maga vette kezébe a vezetést. Az alig tizenhat éves kislány már egy éve saját elgondolása szerint irányította úgy a termelést, mint a boltot, ami egyúttal a temetkezési vállalat irodája is volt. Veron néni inkább csak a temetői munkáknál tevékenykedett.

   Így múlt el pár év.

   Már a kis Ferike is ötéves, a Lőrincék kis szöszke kis fiacskája. Zsófia imádta a nagyon okos kicsi fiát, de nem tudott vele gügyögni. Ő komoly pár szóval intézte el azt, amit más anya szinte selypítve, gyerekes szavakat utánozva mond az ilyen csöppségnek. Csak a szeme ragyogása és a mosolya árulta el azt az végtelen anyai szeretetet, amit ilyenkor ő is érzett. Ferike rendkívül szeretett a temetőbe menni, ott játszani. Ez időben már az is divatos volt, hogy a sírkövekre az elhunyt fényképét is elhelyezték, szép, ovális üveg alatt.

   Ezeket nagyon szívesen nézegette… Az egyik közeli kis sírban pihent egy kislány, kinek szintén ilyen fényképes síremléke volt:

„Itt nyugszik Záray Sárika,

élt 4 évet, meghalt torokgyíkban.”

Ezt megnézte minden nap. Ha kérdezték tőle, hogy hol volt? azt mondta, hogy játszani, annál a kis Sárikánál.

   Eljött az idő, iskolába adták.

   Rozika mennyasszony lesz.

   Ugyanis, a koporsóüzemben dolgozott egy nagyon csinos, magas, szép asztalos legény. Más városból jött ide, nem kapott más asztalosnál munkát, beállt ide, koporsókat gyártani. Rendes, jó fizetése volt, jóval többet keresett, mint ha bútorüzemben dolgozott volna, de azért mindig irtózott ettől a mesterségtől. Az egészben csak az tartotta, mikor a kis fürge Rozikát láthatta, ha beszólt a műhelybe: – Sándor, kérem, jöjjön ebédelni!

   Mert abban az időben a segédeket is ők kosztolták.

   Néha elsóhajtotta magát Rozika:

– Te Zsófi, olyan csinos fiú ez a Barts Sándor! – Néha Sándornak is akadt egy kis dolga az üvegházban, úgy, hogy lassan-lassan egész jól megértették egymást.

   Mindezt észrevette Ambrus bácsi és Veron néni, de már elmúlt egy év is, és még mindig nem nyilatkozott a legény. Hiába szép fiú, de mégis, a Rozika sem akárki! Ha kicsi is, az nem számít. De fürge, dolgos, sőt vagyonos lány. Aztán szép kis pofikája van, két nagy csodálkozó szeme. Mintha csak kérdezné: Na, mi az, Sándor, hát meddig töprengesz még? Pedig látom, hogy tetszem neked, miért nem mondod ki azt, ami a szemedben van? Mi az, ami visszatart?

   Végre aztán, mégiscsak beállított az öregekhez, és megkérte Rozika kezét. Nagy ökögve-bökögve elmondta, hogy ő jobb szeretne hazamenni az ő városába; ha tehetsége volna, ott rendezne be magának egy jó bútorasztalos műhelyt. Az ott egy aranybánya volna. Ő ugyanis dolgozott Pesten is, egy nagy bútorgyárban, és önállóan szeretne dolgozni, hogy megmutatná, hogy mit tud.

   Nem látták semmi akadályát, és mivel az anyagiak is megengedték, készséggel megígérte Ambrus bácsi, hogy megfelelő összeget bocsájt Sándor rendelkezésére.

   Ősszel megtartották az esküvőt, elköltöztek a Sándor városába. Ott be is rendezkedett Sándor, és azt ígérte, hogy a legelső bútor, amit csinál, a Rozikáé, illetve az övé lesz. Segédet is fogadott fel és szépen haladt az ebédlő, háló, és konyhabútor.

   Híre járt, hogy itthon van Barta Sándor, sokan jöttek nézni, milyen szép műhelyt rendezett be, és milyen szép bútort csinál… Rozika is büszke volt az urára, hogy tényleg ilyen ügyes. Alig várta, hogy készen legyen a hálószoba, már rendezte volna be kis lakásukat. Így is nagyon boldog volt, pedig csak egyszerű, festett hálószobájuk volt, a legszükségesebb bútordaraboknál összeállítva. De a szép bútorokhoz szőnyegek, függönyök, mind megvoltak, csak a bútorok legyenek készen!

   Karácsonyra ígérte Sándor, hogy minden kész lesz egyszerre, nem külön a háló, külön az ebédlő; hadd legyen addig a műhelyben a kész bútor „reklámnak”.

   Karácsony előtt pár nappal aztán benyitott a „végzet” a fiatal pár boldogságába. Hóbis Mihály jómódú gazda jött a lányával, Ilkával, hogy azt hallotta, hogy szép bútorokat fabrikál a Sanyi, hát eljöttek már megnézni. Mivel hogy az Ilka menyasszony, most farsangkor lesz a lakodalma. Keresztes Andrással, hát kéne a bútor. Ha megegyeznének, aztán hamarosan meg tudná csinálni.

   Ugyanis, mielőtt Rozikáékhoz szegődött a Sándor, Bóbis Ilka volt a szeretője. Amikor Ilka állapotos lett, annak rendje és módja szerint megkérte a kezét. De bizony a vagyontalan asztalos segédet valósággal kiebrudalták a jómódú gazda portájáról. Inkább az angyalcsinálóhoz küldték a lányukat, hogy a szégyentől megmentsék. Az aztán úgy elintézte, hogy az életét is alig tudták megmenteni a doktorok. Sőt az is megmondták, hogy soha nem lehet gyereke ezután.

   Sándor szégyenében ment más városba, és jobb híján beállt koporsót csinálni. Rendes fizetése és teljes ellátása volt, és még ráadásul egy szép kis feleséget is szerzett, szép műhelyt, egy rendes kis tőkét, amivel kezdheti az életet.

   Igazán, összehasonlíthatatlanul jobban járt, mintha Ilkát megkapta volna feleségül és csak ígéretet, hogy majd ezt kap, majd azt, de csak „hóttom után”.

   Most itt van az öreg Bóbis, mintha misem történt volna, és csodálkozik:

– Hogy te milyen jól összeszedted magadat! hát ha ilyen jól megy, hát lesz itt munka, csak győzzed, Sándor! De hát, idehallgass, Sándor öcsém!

   Ha már itt készen van ez a bútor, hát ez éppen megfelelne a lányomnak, aztán esküdjenek meg mindjárt farsang elején, te meg majd csinálsz magatoknak másikat. A mester sohase saját magát szolgálja ki előbb, hanem a vevőt. Csak küldd el haza hozzánk, az ára is megfelel, aztán, ha tudtatok eddig várni, majd megcsinálod a tieteket egy pár héttel később.

   A Rozika kis szíve úgy összeszorult, de úgy, mindezek hallatára; pedig nem is tudta, hogy ki akarja az ő várva-várt bútorait elrabolni. De Sándor megvigasztalta, hogy nem baj, hiszen olyan áron adta el, hogy neki a felébe sincsen és fő, hogy most már „forgalomba jön”. Csinál ő most már még szebbet a saját részükre. Hát legfeljebb húsvétra lesz készen. Az még jobb lesz, mint most télen, nem kell fűteni az új bútorokra…

   Karácsony előtt való nap szállították haza az új bútort a menyasszonyék lakására. Amikor helyére rakták a bútorokat, az embereket elküldték, Sándort pedig beültették az új bútoros szobába. Ő azt hitte, hogy most jön a fizetés, de ahelyett Bóbis Mihály kidüllesztett pocakkal jelentette, hát majd lakodalom után elszámolunk.

– De hát, Bóbis bátyám, kéne a pénz, anyagra; hogy fognék hozzá újabb munkához anélkül? – így Sándor.

   Felfortyant az öreg:

– Jó legyen neked még Bóbis Mihály ezért a két hitvány szobabútor áráért! Nem sírásó vagyok én, vagy mi a fene?!

– Hű, az ántiját, már még azt is tudják ezek, hogy az apósom sírásó volt, azt vetik a szememre?

– Kivörösödve ugrott fel, de Ilka gyengén megölelte és visszanyomta a székre. –

– Na-na Sándor, ne haragudjál. Hát ha már én nem lehettem a tiéd, nem találtál mást, pont a legutolsót, a sírásó lányát kellett elvenned? Olyan nagyon felhúztad az orrod, hogy akkor kiutasított édesapám, hogy aztán nem tudtál visszajönni, még az én nagy bajomban sem kerestél fel… pedig annak is te voltál az okozója…

   Lám, mikor elmentél, nem volt más, csak a rajtad való, aztán két év alatt ilyen szép műhelyt tudtál magadnak összespórolni. Látod, minek sietted el a házasságot, most ez a bútor kettőnké volna te veled. Ki bírná fizetni édesapám a bútor árát, de minek, hisz előbb-utóbb hazaküldöd a sírásólányát, aztán én leszek a te feleséged. Mert úgy tud meg, hogy Keresztes nekem nem kell, sose kell. Csak truccból lettem a menyasszonya, hogy lássad, hogy én is férjhez tudnék menni, ha akarnék.

   Sándor erre nagyon dühös lett, és elrohant; nem tudta hallgatni a csábító szavakat.

   Nem fizettek, ha kérte a pénzt, újra kezdődött a sok beszéd.

   Így telt-múlt az idő.

   Rozika erősen állapotos volt. Ez évben nagyon meleg nyár volt, alig találta helyét szegény, úgy szenvedett a melegtől.

   Péter-Pálkor aztán Rozika remekelt. Ikreket szült. Két szép kis fiacskája született. Ettől kezdve Sándor mintha megváltozott volna. Dolgozott, spórolta össze a pénzt és imádta kis családját. Ha akkor Rozika fogta volna a két gyereket, és hazament volna, minden megváltozott volna. De hát nem tette, hanem azt várta, hogy Sándor határozza el magát. A keresztelőre az öregek is eljöttek, és egyre hívták őket haza, mondván, hogy csak Sándor tudott a koporsóműhelyben jól dolgozni. Pedig nem azért, hanem megérezték, hogy itt nincs valami rendben; és úgy tüntették fel, mintha az ő személye lenne nélkülözhetetlen számukra.

   A két öreg szomorúan tért haza a keresztelőből. Nem szól Ambrus bácsi semmit, de biztosan tudta, hogy ott nem sokáig maradnak, a fiatalok. Nem tétlenkedett hát, hanem szép kis kétszobás kerti házat kezdett építtetni a virágkertészet kellős közepébe. Amikor készen volt, be is rendezték új, modern bútorokkal, még szebb bútorokat vett belé, mint amit Sándor remekbe csinált.

   Mindezekről nem volt tudomása a fiataloknak.

   Így telt el egy esztendő; Rozika még látogatóban sem járt otthon. Két kicsi gyerekkel nehéz is lett volna. Meg aztán Sándor is erősen dolgozott, jól keresett, de nagyon bántotta az első üzleti kudarca, a könnyelműen elvesztett bútorok miatt.

   Egyszer találkozott Ilkával az utcán, nem kérte tőle az adóságot, úgyis tudta, hogy azt szépszerével úgysem kapja meg. Most is úgy akart mellette elmenni, mintha sohase látta volna, de Ilka nagyon ravasz volt. Azt mondta neki, hogy csak jöjjön el hozzájuk, a pénz éppen el van készítve, majd otthon kifizeti az apja. Ő most már úgyis férjhez megy, van egy jó kérője. – Sándor nem okult.

   Mikor az öreg Bóbis meglátta őket, nagyon megörült.

– Na, csakhogy egyszer már eljöttél. Már azt hittem, hogy nekem ajándékozod a bútor árát. Nem nézel felénk se, pedig már megvolt a pénz, de nem jöttél érte, azt hittem, nincs rá szükséged, így aztán elköltöttem másra.

   Sándor nagyon mérges lett, szó nélkül akarta otthagyni őket, de Ilike megint elkezdte cirógatni:

– Küldd haza azt a kis penészvirágot, Sándor! A két gyereket felnevelem én, meglásd! Minek kellett neked a sírásó lánya?

   Erre aztán Sándor végkép kijött a sodrából, olyan pofont adott Ilkának, hogy az elterült a földön. Az apja csitította volna Sándort, de az még az öreget is mellbe vágta, és úgy elrohant, mint a szélvész. Amikor hazaért, azt mondta a feleségének:

–  Rozikám, lelkem, a jövő vasárnap hazamegyünk. Bemutatjuk a két legény fiunkat a rokonoknak, aztán majd megbeszéljük, lehet, hogy ott is maradunk. Összeraktam a bútor árát, mert úgy látom, hogy az a személt népség sohasem fogja megfizetni.

Soha ilyen szép szót nem hallott még Rozika. Úgy örült, hogy majd kibújt a bőréből. Egész héten készülődött, csomagolt, a gyerekeket rendezgette, tervezett.

   Végre eljött a vasárnap. Úgy volt, hogy hétfőn utaznak.

   De vasárnap délben elkezdtek dobolni, hogy kitört a háború.  Minden katonaköteles egyén jelentkezzen az ezrednél.

   Istenem, most, amikor ilyen szépen kezdett rendbe jönni az életük, amikor olyan nagyon boldogok voltak, most meg ez a még borzasztóbb dolog jön közbe. Most, amikor minden össze van csomagolva a boldog utazáshoz, most szakítják őket széjjel. Hogy is tud az élet ilyen kegyetlen lenni…

   Holnap tehát Sándor bevonul katonának. Rozika egyedül viszi haza két kicsi gyerekét ilyen zsúfolt vonaton.

   Kikísérte az urát az állomáshoz, a gyerekkocsival, mert a két gyereket is kivitte; távolabb állt a vonattól, nem a tumultusban. Sok szívszaggató búcsúzás közt észre sem vették őket, pedig talán senkinek nem volt fájdalmasabb a búcsúzása, mint neki. Sándor felszáll a vonatra, ami elviszi messze, messze, talán örökre, sohase hozza vissza. Már a lépcsőn áll, szorosan összenyomulnak a felszállók. Rozika jól látja, most ott tolakszik egy nő utána, valamit a Sándor kezébe ad. Sándor visszanéz rá – Ilka volt. Az mond valamit; Sándor, mintha mosolyogna. Nem biztos, de úgy látta Rozika. Aztán azt a kis csomagot is elvette tőle, zsebre tette.

   Mindez csak egy pillanatig tartott, de olyan szörnyű forradalmat csinált a Rozika szívében, hogy talán semmivel sem lehetne helyre hozni. Nem is várta meg, hogy a vonat elinduljon, hazavitte a gyerekeket.

– Istenem, mért adtad, hogy lássam azt, amit nem kellett volna? Mert Sándor olyan jó ember, csak gyenge. Könnyen lehet befolyásolni.

   Oh Istenem, nem elég baj, hogy a háborúba kellett mennie, ami olyan szörnyen fáj, most még ezt is látnia kellett…

   A segédre, Vida Jóskára hagyta a műhelyt, lakást, ő meg fogta a két gyereket, meg a legszükségesebb holmit és hazautazott édes apjáékhoz.

   Egy hét múlva Sándor hazaküldte a civil ruháját; a kabátzsebben megtalálta az a bizonyos kis csomagot, borítékban egy kis hímzett zsebkendő és egy kis cédula, amire rá volt írva az Ilka nagy szerelme.

   Nem volt felbontva, tehát Sándor el sem olvasta. Sándor jó. Azt írta, hogy adjon el mindent, a műhelyt is, és perelje a bútor árát. De Rozika megírta, hogy nem perel, neki mindegy, ha soha nem is kapja meg a pénzt, csak a jó Isten őt segítse haza.

   A szülők nagy szeretettel fogadták Rozikát, aki nagyon elámult azon, hogy ilyen előkészülettel, biztosan tudták, hogy hazajönnek. Igaz, hogy Sándort is várták. A nagy bánatban vigasztalás volt neki a szépen berendezett kis otthon, az ő kedves virágai között. Úgy bele is találta magát, mintha csak tegnap hagyta volna abba. Mindennap várta a tábori lapot, ami jött is, ő is küldte őket; egyszer aztán ritkulni kezdtek a rózsaszínű kis írások; átvitték őket az orosz frontra.

   Vida Jóska is katona lett, már ő is tábori lapon értesítette, hogy az anyja majd mindent elintéz Rozikával, mert neki is be kellett rukkolni. Később írta Sándor, hogy Vida is ott van, ahol ő: szanitéc lett.

   Egy napon aztán elmaradtak a tábori lapok. Már hatodik hónapja nem kapott semmi hírt Rozika, amikor megjött Vida Jóska. Látszott rajta, hogy valamit akar mondani, de nem tud hozzáfogni. Csak a zsebéből, kivett egy gyűrött papírcsomagot, letette az asztalra. Egy óra, egy bicska, egy csomó lap, köztük egy félig megírt, Rozikához: Kedves Feleségem, két aranyos kisfiam, drága kis családom, ha még egyszer köztetek lehetnék. – Itt félbe maradt az írás, biztosan nagyon nagy oka lehetett, hogy nem bírta befejezni.

– Én temettem el szegény Sándort, szörnyű ütközet volt, össze-vissza volt roncsolva, a kabátja letépve róla, de megismertem a zubbonyáról, és ami itt van, ezekről. Még száz év múlva is megtalálom a sírját.

   Rozikát nem érte váratlanul a halálhír, hiszen hat hónap óta lassan hozzászokott a gondolathoz, de mégis ilyen hirtelenül:

úgy érezte, hogy száz évet öregedett egy percről a másikra.

   A szülők, hogy vigasztalják, mind csak elkényeztették őt is, meg a gyerekeket is. A háború alatt az ő mesterségük nagyon fellendült. Sebesült katonák, akik itthon haltak meg, mind díszes, drága temetést, sok virágot jelentett –, jött a pénz, a vagyon szaporodott.

   A háború már vége felé járt, amikor azt mondta Rozika:

– Édesapám, hozassuk haza a Sándor holttestét; Vida hadirokkant, ő tudja, hol van – úgy szeretném!

   Hát nem volt könnyű dolog, de más is ki tudta járni, így ők is megszerezték a szükséges iratokat: hazahozták Sándort. Nagy temetést rendeztek, szép sírkövet kapott Sándor. A gyerekek már szép nagyocskák voltak, csak úgy tudták meg, hogy nekik is volt apjuk, hogy mindig kimentek és a fényképet nézték, mintha a kő lett volna az apjuk, és a kép az arca.

   Telt az idő, a háborúnak vége, forradalom, nagy zűrzavar; spanyol járvány: sok-sok halott, sok-sok pénz:

   De a halál vámot kért.

   Egy hét alatt a spanyolnátha elvitte Ambrus bácsit is, Veron nénit is. „Aki másnak vermet ásott, most ő is beleesett” – mondták az irigyeik.

   Lőrinc vette át a sírkőüzemet is. A társával, Reinerrel, sok baj volt. Illetve nem is vele, hanem a feleségével.

   Mikor Reiner megnősült, semmije sem volt, csak a cégtáblája: Reiner Győző sírkő lerakata. De pénze, egy megveszekedett garasa sem volt. A sírkövet Ambrus bácsi rakatta le, úgy egyeztek meg, hogy a haszon feles lesz, de a tőkéhez csak neki, Bozó Ambrusnak van joga. Egy Mici nevű bécsi nevelőnőt vett el a Reiner; azt mondta, hogy egy nagyon kedves, szép lány, igénytelen. Igaz, hogy ő szegény, nincs semmije, de nagyon kéri a Bozó urat, hogy előlegezzen neki annyit, hogy kétszobás lakást berendezzen, ezt majd lassan levonja tőle, hisz úgyis szépen jövedelmez az üzlet.

   Rendben van – kelengyét, bútort, mindent kapott a Mici, aki szerény és szegény volt.

   De amikor Reinerné lett, mindjárt megnőttek az igényei: neki ruhák, bundák kellenek, cseléd kell, ő nincs szokva a takarításhoz. Ő nem tud főzni. Egy év múlva gyerek jött, kislánya született. Akkor meg nörsz kellett.

   A Reiner élete pokol lett.

– Micsoda? Te becsaptál engem! Azt mondtad, a tiéd a sírkő lerakat! Most meg minden krajcárért ehhez a vén zsugorihoz jársz koldulni? Hát majd én megmutatom nektek, hogy itt minden az enyém lesz.

   De nem tudta megmutatni, mert éppen akkor halt meg a két öreg. Lőrinc vette át a sírkőüzemet is, ami nem ment simán, mert Mici asszony is belekotyogott. De Lőrinc iskolázott, nyugodt ember volt, vele nem sokra haladt. Minden írásban volt, nem lehetett taktikázni. Akkor a Mici mást gondolt. Mikor tudta, hogy Lőrinc egyedül van az irodában, akkor ment be, és kezdte cirógatni, hízelgett neki, így próbált pénzhez jutni. Egyszer csak minden ok nélkül a nyakába ugrott, összecsókolta. Ettől Lőrinc úgy megijedt, hogy azonnal kilökte az irodából. Adott ugyan neki pénzt, de egyszer és mindenkorra kitiltotta az iroda közeléből.

   Ettől a perctől kezdve halálos ellenségek lettek. Mici gyűlölte a „sírásóékat” és tovább gyötörte az urát. Igaz, hogy a kislányt is úgy nevelte, mint egy kis grófkisasszonyt. Gyönyörű gyermek volt, de nem az anyja természete, mert ha csak tehette, elszökött a többi gyerekkel játszani. Ezt nem bírta az anyja belőle kinevelni.  Az anyja sehogy sem akarta a többi népgyerek közé adni, még az iskolába sem, de végül mégiscsak be kellett íratni az iskolába.

   Ferike, Lőrinc fiacskája, a „sírásó Feri” – így hívták a többi gyerekek –, már nagyfiú, 13 éves. Sokszor ment át Reiner bácsihoz valami üzenettel az apjától. Ilyenkor mindig odament a kislány, megkérdezni, hogy: – Neked is van ilyen könyved? – vagy: Te is tudod már a nagy Gy betűt leírni? – stb.

   Szóval, – a gyerekek összebarátkoztak. Ezt ugyan Mici asszony nem jó szemmel nézte. Ő a „sírásóékat” olyan nagyon lebecsülte, hogy még a gyerek látogatása után is kezet mosott, sőt még a kislány kezét is megmosta, habár nem is érintették egymást.

   Amíg kicsik voltak, még csak tűrte valahogy, de ahogy nőttek a gyerekek, úgy nőtt a gyűlölete a Bozó család iránt. Olyan magasról beszélt a fiúval, és úgy lenézte őket, mintha ő Isten tudja milyen régi, nagy dinasztiából származott volna. Nagy lábon élt, költekezett, és emiatt állandó pénzzavarban volt. Mindig nagy nevekkel dobálódzott: – Nos, Helén bárónőnél voltam, megmutatta a húga stafírungját; májusban lesz az esküvő. – Mindig úgy adta elő, mintha velük egyenrangú, egy társaságbeli lett volna.

   Bozó Lőrincné, született Tabódy Zsófiát csak úgy hívta maguk közt, hogy: „Halálmadár”. Pedig az egy olyan okos, komoly asszony volt, akinek a kisujja is többet ért, mint ő mindenestől. De hát, – irigyelte őket – azért haragudott rájuk.

   Mikor Feri leérettségizett, Reiner Gréti 13 éves, szép, kifejlett kislány volt. Sokszor találkoztak véletlenül a gyerekek. Egyszer aztán Reinerné megkérdezte a fiút:

– Hát most aztán mi akarsz lenni, Feri? Talán sírásó? Feri nagyon elszégyellte magát, és azt se tudta, mit feleljen, olyan nagyon érezte ezt a sértést.

– Majd gazdálkodok a földeken, meg a szőlőben, van nálunk munka elég, néni, kérem. Ha más nem, hát sírásó is leszek, nem szégyellem, hogy a nagyapám is az volt!

   Meghökkent Mici asszony, nem várta ezt az őszinte feleletet, ő evvel csak meg akarta alázni a kislánya legkedvesebb pajtását. Ha egy báró fia akármilyen szándékkal közeledett volna feléje, az a leghízelgőbb lett volna az ő nagyratörő hiúságának, de egy becsületes, egyszerű család gyerekét csak kigúnyolni tudta.

   Majd taktikát változtatott.

   Nem csúnya gyerek a Feri, és ami a fő, nagyon jómódú. Ha egyszer Gréta megnő, jó párti lenne ez a fél paraszt. De legalább legyen valami diplomája.

   – Tudod, ha én neked lennék, nem hagynám abba a tanulást. Jó eszű gyerek vagy, ilyen bizonyítvánnyal egyetemre menj, orvosnak. Doktor Bozó Ferenc kéne, hogy legyél, nem Sírásó Feri. Apádnak van pénze hozzá, mint a szemét, de sajnálja rád költeni. Alig várja, hogy te is oda állj szántani-vetni, pénzt kuporgatni. Magukra sem költenek semmit. Anyád is abban az egy fekete ruhában jár, mióta ismerem. Most téged is befognak maguk mellé. Ne hagyd magad kiuzsorázni. Meg ne állj addig, amíg doktor nem leszel. Szép, csinos fiú vagy, éppen orvosnak való.

   Talán haragszol rám, én bizony nem adnám hozzád a lányom, csak ha legalább doktor leszel.

   Ez olyan hirtelen és váratlanul jött, hogy még őnagysága is meghökkent a saját merészségén. Nem is szólva arról, hogy a gyerekeket milyen szörnyű zavarba hozta. Olyan piros lett mind a kettő, mint két szép piros rózsa. Zavarában elnevette magát a Feri, ránézett a kis Grétire, és csak azt mondta:

– Hol vagyunk mi még attól?

   A kislány meg sírva fakadt, és úgy leszaladt.

– Ugyan, mami! Hogy tudsz ilyen lenni!

   A mami pedig elhatározta, hogy az a gazdag fiú a veje lesz, mert neki erre a vagyonra okvetlenül szüksége van.

   Bozó Feri hazament, de bogarat dugott Mici mama a fülébe, mely folyton zúgott, zümmögött a fejében és végül is arra gondolt, hogy mi lenne, ha tényleg foglalkozást változtatna a család. Nem temetne, hanem gyógyítana. Nem is rossz. Orvos lenne: miért nem lehetne ő orvos: Nagyon jó eredménnyel érettségizett.

   Nem volt még szó sem arról, hogy ő tovább folytatná a tanulmányait. Szülei azt mondták, hogy elég az iskolából ennyi. Nincs szüksége arra, hogy diplomát szerezzen, inkább valami kis gazdasági szakismeretet, valami mintagazdaságban, azt szerezhetne.

   Pár napig nem szólt otthon semmit. De az édesanyja észrevette, hogy olyan hangtalan, gondolatokba van merülve. Meg is kérdezte tőle:

– Ferikém, van valami bajod? Olyan szótlan vagy!

   Ekkor aztán kimondta, hogy ő szeretne orvosi pályára lépni. Ha még felvennék az egyetemre, szeretné most ősszel megkezdeni a tanulmányait.

   A szülőket ez a fordulat nagyon váratlanul érte. Eddig minden vágyuk az volt, hogy a fiúk gazdálkodó legyen. Különösen az édesanyja örült volna ennek, hiszen gyermekkorában ő is a föld gyermeke volt. Ő nem tehet arról, hogy édesapja, Tabódy Mihály, könnyelműen elkártyázta a vagyonát; és hogy mikorra nagylánnyá serdült, a föld kicsúszott a lába alól. Sohasem gondolta volna, hogy ő „sírásóné” lehet. De azért nem érezte magát boldogtalannak. Sok-sok munka, küzdelem árán elérte azt, hogy az ősi birtok egy részét már visszavásárolták, a vagyon visszaszerzését a fiától remélte volna.

   Most is erre gondolt, amikor nagyon tapintatosan bár, de megpróbálta a fiát lebeszélni:

– Ferikém, hogy gondolod, te azt, hogy orvos legyél? Kinek volna bizalma a Sírásó Ferit hívni a beteg családtaghoz? Ha a beteg meghal, azt mondják, hogy a temetkezési vállalat érdeke volt. – Szóval, ezt ez elhatározásodat nem helyeslem. De azért, ha te erre a pályára hivatottnak érzed magad, én a világért nem akadályozlak meg benne.

   Az édesapja előbb csak a fejét rázta, de aztán ő világosan meglátta a dolgok állását.

– Hát olyan nagyon tetszik neked az a kislány? Értem! Az anyja nem szeretné, ha egy szimpla sírásógyerek lenne a veje, hát jó előre gondoskodik róla, hogyha már nem gróf, vagy báró, de legalább doktori titulusa legyen a vejének! igaz-e fiam? Jól szimatolok?

    Nahát, meglesz a diploma. Én a rám eső részt vállalom. Utána nézünk, hogy már most ősszel bekerülj az egyetemre. Aztán a te dolgod lesz a tanulás. Akkor aztán, a doktori diplomával a kezedben, megnősülsz, és tovább gazdálkodsz itthon. Így a kecske is jóllakott, a káposzta is megmarad! Mindenkinek jó lesz így.

   Feri vérvörös arccal hallgatta az édesapja szentenciáját, amit a fejére olvasott, mert az bizony szóról-szóra igaz volt. Több szó aztán nem is esett róla.

   Egyetemista lett.

   Már három évet pazarolt el hiába, mert ő azt érezte, hogy őbelőle orvos sohasem lesz. Irtózott tőle. Temetni, az más. Egy meghalt embert eltemetni, az nem olyan borzasztó, mint egy szenvedő beteget operálni, gyógyíthatatlan betegeket kezelni. Meg aztán boncolni! Nem lehetek én orvos!  – Sokszor gondolta, de kimondani nem merte, mert amilyen váratlanul és meggondolatlanul lépett erre a pályára, most a legnagyobb szégyennek gondolta, olyan hirtelen visszatáncolni. Pedig ha tudta volna, hogy az a kijelentése az édesapját milyen nagyon megnyugtatta volna…

   Őszre hajlott az idő, Feri megint bevonult az egyetemre. Otthon hagyta a szüleit a rengeteg dologban, pedig de nagy szükség lett volna az ő fiatal erejére. Mert úgy titokban ő is belátta, hogy sokkal jobban húz a szíve a gazdálkodáshoz, mint az orvosi tudományhoz.

   De hát Reiner Margitka olyan nagyon szép kislány lett. Most tizenhat éves, szőke, kékszemű. Már haladunk is, mert az anyja Grétinek hívja, de a Feri Margitkának.

   Reiner mama nem szól érte semmit. Látja, hogy nagy igyekezettel halad a doktorátus felé, nagyon rendes, szófogadó vő lesz belőle. Még vagy két esztendő, akkor aztán már össze is házasodhatnak a fiatalok.

   Bozó Lőrinc nem gondolta komolyan, hogy orvos lesz a fia, őt elsősorban a gazdálkodás érdekelte. Éjt napot dolgozott, fáradságot nem ismert.

   Most is valami buta szeg kiállott a szandáljából, és megsértette a lábát. Egész délelőtt úgy járt benne, fel sem vette. Csak délután húzott másik lábbelit. Kicsit ugyan ki is mosta, de nem sokat hederített rá. Este feldagadt a lába, de mivel nagyon fáradt volt, csak egy kicsit kiáztatta, aztán elaludt. Éjjel nagy fájdalomra ébredt, orvost hívtak, bevitték a kórházba. Ferit hazahívták. Ő is látta, hogy nagyon komoly a dolog, amputálni kell az egyik lábat. – Nem engedte Bozó Lőrinc, hogy levágják a lábát, az mondta, hogy inkább így pusztuljon el, semhogy nyomorékul éljen. Hiába volt minden rábeszélés, hiába könyörgött sírva a felesége; összeszorított fogakkal tűrte azt a borzasztó szenvedést. Utolsó napon aztán már meggondolta, már nem bánta volna, ha le is operálják a lábát, de akkor már késő volt.

   Estére a legszörnyűbb szenvedések között meghalt.

   Ez olyan csapás volt a feleségre, hogy úgy érezte, hogy nehezen fogja kibírni. A csinos, fiatalos, szép asszony egyszerre megrokkant, összetört.

   A fiút is nagyon megrendítette a nagy tragédia. Még a temetés után is dermedten néztek egymásra.

   Tudták, hogy itt valamit kellene beszélni, de kezdeni egyik sem akarta.

   Végre aztán mégis csak Feri kezdte:

– Édesanyám, én itthon maradok. Nem megyek vissza az egyetemre. Hogy őszinte legyek, én már rég kiábrándultam abból az elhatározásomból, hogy orvos leszek. De hát, ha felkötöttem a kolompot, – gondoltam, – zörgetni kell. – nem zörgetem tovább.

   Reinerné meg, ha doktorhoz akarja adni a lányát, keressen mást.

   Itthon maradok, édesanyám. Kezembe veszem a gazdaságot. Csak most döbbentem rá, hogy milyen nagy hibát követtem el, hogy drága jó apám életében nem tudtam ezt kimondani. De most ígérem, hogy itt maradok melletted, dolgozunk együtt, egymásért. Margitkát én tényleg nagyon szeretem, és ha így tetszem neki, így is a feleségem lesz. Ha pedig ő doktorné akar lenni, hát legyen másé.

   Most látszott meg aztán, hogy mennyivel jobban ért ő a gazdálkodáshoz, mint az orvosi tudományhoz, amit kedvetlenül, csak kötelességből tanult.

   Reinerné még egy darabig biztatta, hogy menjen vissza tanulni, de mivel nem hallgatott rá senki, ő is napirendre tért fölötte. Különösen Margitka nem bánta, hogy itthon maradt, legalább sűrűbben lehetnek együtt, neki igazán nem fontos, hogy milyen foglalkozása, címe van a szerelmének, ő Ferit szerette, más nem érdekelte.

   Bozó Lőrinc halála után egy évre összeházasodtak a fiatalok. Reinernének megtört a hatalma, mind kevesebbet hallgattak rá. Még az ura is, akit pedig valósággal terrorizált, alig vette figyelembe a nagy dérrel-dúrral tett intézkedéseit és fenyegetéseit. A lánya pedig, miután kiderült a bűvköréből, egyáltalán nem hagyta magát befolyásolni. Az anyósát sokkal jobban szerette és becsülte, mint tulajdon édesanyját.

   Rozika, mikor az urát itthon temették el, egészen megnyugodott. Összeszedte az urától maradt minden kedves emlékeit. Egyik jól sikerült fényképét megnagyíttatta, és elhatározta, hogy gyermekeit úgy neveli, hogy édesapjukat úgy ismerjék, mint egy kifogástalan mintaférfiút, aki egyedül csak a családjának élt.

     Az idő segített neki ebben. Olyan végtelenül szerette a két szép kis fiacskáját, hogy el sem tudta gondolni, hogy ő valaha még egyszer férjhez menjen.

   Háború után divatba jött a rövid haj, ő is levágatta, és rövid ruhában járt, ami rendkívül előnyös volt az ő kislányos alakjához. Egyszerre úgy visszafiatalodott, hogy képtelenségnek látszott, hogy az ő gyerekei lehetnének ez a hét éves erős lurkók, mikor ő sem látszott többnek, mint 16-18 évesnek. A szülei halála után ő kapta a virágkertészetet, az üzletet, na meg a kis házat, amit neki építettek. Egész rendezett anyagi viszonyok között, gondtalanul élt, igaz, hogy sokat dolgozott, de az neki szórakozás volt, nem fárasztotta. Ha volt egy kis szabadideje, szívesen játszott, pajtáskodott a két gyerekkel.

   Most is húsvét másnapja volt, nagyon szép tavaszi napsütés, tehát kint az udvaron labdázott a gyerekekkel. Kis sötétkék szoknya és nyersselyem ingblúz volt rajta, úgy nézett ki, mintha a nővére lenne a két erős vasgyúrónak. Palkó valamivel szélesebb vállú volt, mint Peti, viszont ez magasabb; de csak ha együtt látták őket, akkor tudták, melyik a másik, annyira hasonlítottak egymásra. Csinosan öltöztette őket, és nagyon büszke volt rájuk. Most első elemisták voltak és nagyon jó tanulók.

   Amint így labdáztak, valaki rájuk nyitotta a kaput, és durva, rekedtes hangon kérdezte, hogy:

– Itt lakik a sírásó lánya? –

   A gyerekek nem tudták, hogy valaki még az ő anyjukat is sírásólánynak nevezi, tehát azt mondták, hogy nem itt lakik, hanem a temetőben, ahol a mostani sírásóék laknak.

   Rozika egy pillanatra meghökkent a hang hallatára. – Honnan ismerem én ezt a hangot? Jobban szemügyre vette a jövevényt, aki félig parasztosan, félig városiasan volt öltözve. Pillanat alatt felismerte, habár az alaposan kifejlődött, elhízott, hogy ez a Bóbis Ilka, az ő élete megkeserítője. Még egy kicsit habzott, hogy felfeje-e magát, mert most már biztos volt benne, hogy ez a nő őt keresi:

– Nem Barta Sándornét keresi, jó asszony?

– Dehogy nem. Hát azt meg honnan tudja?

– Csak azért, mert megismertem a hangjáról, és így tudom, hogy itt maga engem csak úgy keres, hogy a „sírásó lánya”, ezzel akarja velem éreztetni mély lenézését.

   Nahát, kérem, én vagyok özvegy Barta Sándorné. Mit óhaj tőle, milyen szándékkal tette meg ezt az utat, mert, hogy nem jóindulatból, azt én jól érzem.

– Kicsoda maga? Barta Sándorné egy asszony, akinek két gyereke van. Nem, lelkem, te a kis húga vagy, vagy talán itt szolgálsz ebben a házban. Nem mondanád meg neki, hogy beszédem van vele?

   Rozikának tetszett a játék, hagyta, hogy higgyen, amit akar; de egyszeriben ráismert az Ilka, felkiáltott:

– Az ám! Csakugyan most látom, hogy te vagy Barta Sándorné! – így tovább is tegezte.

– Te veled ugyan jól elbántak, hogy így lenyírták a sörényedet. Bizony, meg se ismertelek, hogy ki csikója vagy. Mit szólna az urad, ha meglátná, hogy mi lett az ő híres, jóravaló feleségéből? Hát úgy látszik, hogy a sírásóék se akarnak elmaradni a divattól. Hát most beálltál ide, pesztonkának? Hallottam, hogy meghalt szegény Sándor, osztán maradt neki két árvája, gondoltam, hogy felkereslek, megmondjam, hogy gyere vissza a műhelyetekbe, ne cselédkedj itt. Aztán ott van Vida Jóska, ne birtokolja azt az asztalosműhelyt hiába. Majd én segítenék, hogy kapjatok munkát, osztán neveld a gyerekidet, ahogy tudod. Ha már így történt, hogy Sándor nem jön haza, hát úgy gondoltam, hogy neked van rá jussod, vagyis a gyerekeknek. Mert aki a haját lenyíratta, az már nem rendes asszony, azt úgy tudd meg. Én éppen tudtam, nem is mentem férjhez, vártam Sándort, itt van eltemetve. Én már kikergettem Vida Jóskát a műhelyből, pedig nem érdemled meg, hogy én így strapáljam magam értetek. Igaz, hogy úgy volt, ha Sándor hazakerül, majd elválik tőled, engem vesz el. Ládd, a bútort is nekem hagyta, azt mondta, csak maradjon úgy minden, akkor pedig a műhely is engem illet. Persze, te nem jössz oda lakni, a műhely meg nem jön ide, majd csak ellesztek, ahogy eddig voltatok nála-nélkül; majd elrendezem én ezt a műhelyt: kiadom az is hoz valamit. Ha már így eltelt az idő rajtam, nem mentem férjhez, mert vártam rá, meg aztán miatta kerültem hírbe, valami nekem is jár tőle!

   Na, gyere, mutasd meg, merre van a Sándor sírja! Ha már eltörekedtem ide, legalább lássam, hol fekszik. Hát a gyerekek merre vannak? Hoztam egy kis mézeskalácsot nekik, ehun-e.

   Ez mind egy szuszra karattyolta el Ilka. Rozika nem tudott szóhoz jutni. Ennyi gonoszságot, rosszindulatot egy nőben sohasem tudott elképzelni. Szegény Sándort még hótta után sem hagyja békén.

   De most mégis csak szólt egy pár szót, ami Ilkát jól fejen érte.

– Elsősorban azt akarom tudatni, hogy nincs szükségünk a maga nagylelkű jóindulatára. Látja itt ezt a házat és kertet, ez az enyém, és én dologgal bár, de ebből rendesen meg tudok élni, és a gyerekeimet fel tudom nevelni. Azt a műhelyt pedig én adtam oda Vida Jóskáéknak, aki az uram mellett volt akkor is, amikor elesett. Honnan veszi magának azt a jogot, hogy azt a rendes embert kiintrikálja? Mi köze egyáltalán hozzám, és az én ügyeimhez? Hogy merészelt ide betolakodni, és velem ilyen hangon beszélni? Majd én intézkedem az ottani hatóságnál, hogy Vida visszakapja a műhelyt, sőt még pert is indítok a bútorok áráért.

   Most pedig hordja el magát innen, és nagyon jól teszi, ha sohasem fog énnekem életjelt adni magáról. A mézeskalácsot pedig még a kutyám sem fogadná el ilyen gonosz boszorkától, nem hogy az én gyerekeim. – Szóval, végeztünk, elmehet!

   Nagy átkozódások és szitkok között vonult ki a kapun ez a rosszlelkű vénlány, de Rozika nem tudott rá nagyon haragudni. Ez a viselkedése is mentségül szolgált a Sándor eljárásának. Elgondolta, hogy ez erőszakos némber mennyire a hatalmába tartotta azt az embert, akinek nem volt ereje, hogy teljesen szakítson vele.

   Egy pár napig még gondolt rá, de aztán úgy elfelejtette, hogy csak akkor jutott eszébe, amikor Vida Jóska írta, hogy visszakapta a műhelyt. Persze, a bútort nem perelte vissza. Hagyta, örült, hogy ha egyáltalán sose jut eszébe.

   Az idő haladt. Peregtek az esztendők egymás után. Minden évben megünnepelték apa névnapját, és nyáron a születésnapját, ami pont előző napon volt, mint ahogy a háború kitört. Éppen idei liba volt ebédre, uborkasalátával, meg rétes. Azt szerette Sándor a legjobban. Istenem, milyen rég volt már az! Egész évben mindig azt mesélte a gyerekeinek, hogy „milyen szép, csinos ember volt a ti apátok…”. Különben ott volt köztük egy fényképnagyításon. A gyerekek úgy is képzelték, hogy egy apa ott van, velük szemben, mindig rájuk néz, de sohase szól bele semmibe.

   Születés-, vagy névnapkor, meg a halála évfordulóján, a nagyvázában virág mindig volt, a képe alatt meg egy mécses. Annyi év után is, mindig ugyanígy…

   Sokszor akadt kérője a csinos kicsi asszonynak, de ő elhárította: – A gyerekeimet csak így tudom pártatlanul nevelni. Nem akarom, hogy valaki közénk álljon.

   Különösen egy vagyongyári mérnök volt nagyon állhatatos. Már hetedik éve minden évben újra szóbahozta a szándékát, de mindig ugyanazt a választ kapta: – Majd ha a gyerekek leérettségiznek!

   Egy idős nagynénjével lakott ez a mérnök, aki bizony meglehetősen hiányosan végezte a háztartási teendőket, már-már azt lehetett hinni, hogy abba is hagyja olyan öreg volt.

   Most is indult Miklós bácsi Rozikáékhoz, mert nagyon jól megértették egymást a fiúkkal is. De útközben látta, hogy azok éppen mennek a temetőbe. A két fiú közbül vette az anyát, akinél egy hatalmas piros szegfű csokor volt. Mindjárt tudta, hogy évforduló van. Nem akarta zavarni ezt a családi ünnepet, másfelé vette az útját, csak éppen, hogy köszöntötte őket.

   A temető bejáratánál egy sereg koldus ácsorgott. Ilyenkor Rozika pénzt osztott szét köztük. Pont a kapu mellett egy nagyon csúnya, piszkos koldus állt, a falhoz támaszkodva. A haja torzonborz, ősz pár szál, de azt sem tudta kinézni az ember, hogy honnan nőtt ki. Az arca ragyás, a testéhez képest a feje aránytalanul nagy volt. Egyik szeme teljesen hiányzott, a másik pedig egészen elveszett abban a csúnya szőrpamacsban, amit esetleg valaha szemöldöknek hívtak, csúnya, ragyás arcát még egy hatalmas vágás is éktelenítette, ami a száját vágta ketté és a fogát is kiütötte. Összeroggyant hátán hatalmas púpot hordott. Két hosszú karja lelógott, mint a gorillának. Lábszárai össze-vissza görbültek, és cipő helyett rongyokba volt csavarva. Ilyen emberi roncsot még sohasem láttak.

   Egy pillanatig megdöbbenve néztek rá, de miután Rozika egy csomó aprópénzt dobott neki, beléptek a temetőbe. A hősök parcellájában kikeresték a Sándor gyönyörűen gondozott sírját. Szép szürke márvány síremléke volt a fényképével. Elhelyezték a virágokat rajta, egy kicsit imádkoztak, még időztek egy keveset és máris indultak haza.

   Amint feltekintenek, hát látják, hogy a gorilla-ember ott van egész közel hozzájuk, és a temetőcsősz tessékeli kifelé. Egyre magyarázza neki, hogy a koldusoknak nem szabad bejönni a temetőbe. Értelmetlen, fura állati hangokat hallatott, mintha nem tudna magyarul sem beszélni. Rozika nagyon megsajnálta, hogy mennyit szenvedhetett ez az ember, mire ilyen szörnyű roncs lett belőle!

– Gyerekek! Én meghívom ezt a szerencsétlen öreg koldust hozzánk ma ebédre! Majd keresünk valami ócska ruhát is neki. Hadd legyen ma öröme.

   Odamentek hozzá, és kézzel-lábbal magyarázták neki, mert úgy látszott, hogy még süket is. Mutatták neki, hogy hol laknak, és hogy kap enni is, csak jöjjön oda. Úgy látszik, hogy mégis megértette, mert fogta a mankóját, és ment utánuk. Palkó finnyás volt, megjegyezte:

– Anyuka, talán mégse kellett volna ezt a csúf emberi roncsot odahívni. Micsoda előkelő vendégünk lesz ma, az ünnepi ebédre!

   Ezeken a családi ünnepeken még a rokonokat sem látták vendégül, ezt csak maguk között ülték meg. Ilyenkor az anya szép, kedves történeteket mesélt a gyerekeknek az édesapjukról, ami valószínűleg meg se történt. Alig másfél évig voltak házasok, és most már 16-17 éve özvegy. Sokszor még a fényképről is olyan idegenül nézett rá az ura, és nagyon ritkán jutott már az eszébe. Úgy elmosódtak az emlékei is, hogy ő ezt a családi ünnepet is csak azért tartotta meg, hogy a gyerekek emlékeibe idézze, és fogalmat alkothassanak arról, hogy milyen volt az ő apjuk.

   Ez volt az utolsó ilyen családi ünnep, mert miután leérettségiznek a fiúk, ő is befejezettnek tartotta a nevelésüket. Most már kikerülnek a házból, mennek egyetemre, mérnökök szeretnének lenni.

   Miután ilyen szépen teljesítette anyai kötelességét, ő is férjhez megy. Ezt az elhatározását akarta ma bejelenteni a fiainak. Hazaérve még egy kicsit szétnéztek az üvegházakban, észre sem vették, hogy az öreg koldus is követi őket. Később aztán csak kacagtak rajta, hogy ilyen ragaszkodó vendégre tettek szert.

   Mutattak neki helyet a veranda egyik sarkában, ahol a felkúszott hajnalkától jó hűvös volt, ott telepedett le a piszkos rongyaival. Kati néni, az öreg mindenes, nagyon haragudott, hogy neki úgy is van elég dolga, mire való még ezt a vén szutykos csavargót is idehozni.

– Még erre is vigyázzak, talán még tetves is – gondolta.

   A fiúkat szórakoztatta a nem mindennapi vendég, kezdték rábeszélni, hogy itt a kertben van jó meleg víz, amiben locsolni szoktak, nagy cementkádakban, fürödjön meg.

   Rozika már keresett is az urától maradt régi fehérneműt. Egyszer csak azt mondja:

– Én azt a ruhát is neki adom, amit apa visszaküldött, mikor bevonult katonának, meg a sárga cipőt is. Hadd legyen elegáns az öreg, igaz, hogy a ti apátok jó magas, csinos ember volt, ezt a nadrágot térdig fel kell gyűrni az öregnek, de még mindig jobban fog kinézni, mint így.

   Miután egy pohár pálinkát megivott, kezdte megérteni, hogy mit akarnak vele. Ekkor Rozika kihozta a sötétkék öltönyt és megmutatta neki. Ránézett az öreg, meg is cirógatta, aztán egy biztos mozdulattal a jobb zsebébe nyúlt, ahonnan kivette azt a kis borítékot, amit Ilka adott oda 17 évvel ezelőtt Barta Sándornak. Ránézett, és a saját zsebébe csúsztatta. Aztán a többi ruhát, cipőt, fehérneműt, mind visszaadta. Nem kell az neki, mert még azt hinnék, hogy lopta. Ezt lehetett kivenni a zagyva dadogásából.

   Megebédeltek. Még a maradék ételt és egy üveg bort is adtak az öreg koldusnak, és útnak eresztették.

   Délután jött Miklós bácsi, neki újságolták el a fiúk, hogy milyen ebédvendégük volt.

   De Rozika nagyon szótlan volt egész délután. Este, mielőtt lefeküdt, még elment a sógornőjéhez, és elmondta a mai eseményeket neki.

– Tudod Zsófikám! Annak a koldusnak csak egy szeme volt, az is úgy el volt bújva a bozontos serte között, de amikor a kabátzsebből olyan gyakorlott mozdulattal kivette azt a levelet, egy pillanatra rám villant az a szem. Csak egy villanás volt, de én azt sohasem felejtem el. – Minek kellett az a papír neki? Hiába kértük, azt nem adta vissza. Tette magát, hogy nem érti. Zsófikám, ha nem olyan nagyon öreg, csúnya és girbe-görbe púpos lett volna, azt mondanám, hogy – nemi is tudom, mit mondanék, vagy gondolnék. De hát, tudod, talán az is a baj, hogy ma túl sokat foglalkoztam önmagammal. Ma határoztam el, hogy újra férjhez megyek. Ezt olyan nehezemre esett közölni a fiammal. Túl izgatott vagyok, azért veszem olyan nagyra azt a butaságot.

   Másnap reggel jött a temetőcsősz mondani, hogy egy részeg vén csavargót ott talált a Barta Sándor sírján aludni. A szép szekfű bokréta mind az arcára volt szórva. Egy üres borosüveg volt mellette, meg egy csomó libacsont. Miután jól hátba verte, kikergette a temetőből. El is kotródott, olyan hihetetlen gyorsasággal tudta szedni azokat az össze-vissza görbencs lábait!

   Már eltelt pár hét ezen eset óta, el is felejtették ezt a különös embert, amikor Vida Jóskától jött egy levél, amiben leírja, hogy milyen furcsa látogatója volt a Bóbis Ilkának.

   Egy zivataros este, valami vén koldusféle szállást kért nála. Ilka kikergette. De a béreslegény, aki Ilka nénivel jóban volt, titokban beengedte a csűrbe aludni. Hadd pihenjen szegény öreg itt a friss szénán. Ugyan kinek árt vele. Ő maga pedig átlépett a kerítésen a szomszéd szolgálóhoz, mert tudta, hogy az ilyen dörgedelmes nyári zivatarkor fél egyedül. Ilka néni is félt ugyan, de hát a szomszéd Kati fiatalabb volt; mint a gazdaasszony, így aztán mégis mellé bújt. Amikor így szépen elrendeződtek, egy nagy villámfénynél a ház felé tekintett az öreg koldus, az egy szemével. Nagyot sóhajtott, felvette a kis baltát a fészer alól és bekopogott a gazdasszony ajtaján. Az kiszólt:

 – Te vagy az Jani?

– Én! – volt a az alig hallható felelet.

   Miután ajtót nyitott, előlépett lámpát gyújtani. Nem volt ideje hátrafordulni, mert egy ügyes fogással mindkét kezét hátracsavarta és összekötözte, az a szörnyű emberi roncs, akit mikor megpillantott, azonnal felismert az egyetlen szeme villanásáról.

Mozdulatlanul feküdt ez a rossz asszony, és kénytelen volt hallgatni, amit a fejére olvasott Barta Sándor, mert csakugyan ő volt!

– Nézd Ilka, tudom, hogy örülsz, hogy most is eljöttem hozzád. Tűzön-vízen át csak ez volt az egyedüli vágyam, hogy még egyszer itt legyek nálad, veled kettesbe. Ha nem hinnéd, hogy én vagyok, nézd, elhoztam azt a kis csomagot, amit a zsebembe dugtál, amikor elvittek a háborúba. Azt hiszem, most már megérted, hogy mért jöttem hozzád. Nekünk van egy kis elszámolni valónk. Inkasszálni jöttem!

   Ha csak rám nézel, láthatod, hogy „messze jártam, másutt is volt jó dolgom”. Ne félj nem bántalak téged! Én csak azt bántom, ami az én jogos tulajdonom! Te 18 évig használtad ezt a bútort, amit én olyan ostobán és hiszékenyen eladtam nektek; nem fizettetek érte. De ehelyett megmérgezted, tönkretetted az én családi boldogságomat. Eddig tartott, nincs tovább. Meg ne mozdulj!

   Ezt a bútort remekbe csináltam, de nézd meg, hogy milyen remekül tudom összeaprítani!

   Azzal, nekiesett és a kisbaltával miszlikbe vágta a két szobabútort pár perc alatt. Akkor, mint aki a dolgát végezte, kikacsázott a házból.

   Virradatkor a béres szabadította ki a kötelékeiből a félig ájult nőt.

   Az öreget pedig reggel ott találták az egyik útszéli fán lógva. Felakasztotta magát.

   Rozika amíg a levelet olvasta, egyik hideglelésből a másikba esett. Mind azon imádkozott, hogy ezt el ne híreszteljék. Oly sok esztendőn keresztül csak annak élt, hogy gyermekeinek megőrizze az édesapjuk szép és kedves emlékét. Lám, mégis csak ő volt! De azért tapintatos volt. Látta őket, biztosan nagy szeretettel és fájdalommal volt irántuk, de azért volt lelkiereje, hogy nem fedte fel magát.

   Istenem, milyen biztos kézzel, mozdulattal vette ki a kabátzsebből azt a régi levelet, mint ha csak tegnap tette volna oda. Aztán, hogy tudta magát tenni, hogy nem tud magyarul. Micsoda lelkierő kellett ahhoz, hogy ő ezt végigcsinálja! Istenem, mennyit szenvedett ez az ember, hogy ilyen roncs lett 45 éves korában. Ha vétkezett is valamikor, rettenetesen megbűnhődött érte. De nem is volt ő rossz, csak nagyon könnyen lehetett befolyásolni. Megbánta, hisz amíg írhatott, minden levele egy-egy bocsánatkérés volt.

– Istenem, bocsáss meg neki, valamint én is megbocsájtok, és adj neki most már nyugodt, csendes pihenést!

   Még pár napig ennek a hatása alatt volt Rozika, de aztán szépen elfeledte, legalábbis nem beszélt róla.

Bozó Feri már két éve volt házasember, nagyon boldogan életek, szorgalmasan dolgoztak. Csak az anyósa heccelte folyton:

– Te, Feri, ti olyan maradiak vagytok! Hogy lehet örökké azon a szekéren ülni, amit mindig két gyászparipa vontat? Olyan jó módú embernek, mint te, ha már nincs is parádés kocsija, most már itt az ideje, hogy vegyetek egy kis autót. Te is csínos fiatal férfi vagy, a feleséged gyönyörű asszony, megdolgoztok érte, de befizetésre is adják! Te megtanulod a vezetést, sőt még Gréta is. Nem kell sofőr, és nem járnátok örökké gyászkocsin! Iratkozz be a sofőr iskolába, és közben érdeklődj egy szép kocsi iránt. Lepd meg a feleségedet vele! Meglásd, hogy fog örülni neki! Milyen szép is volna, ha ti ketten, elegánsan, ott ülnétek a saját kocsitokban! – Ezt mindennap feladta desszertnek, egészen addig, amíg Feri is úgy gondolta, hogy ez tényleg kellemes lesz.

   A fiatalasszonyka is nagyon örült, sőt még Zsófi mama sem szólt ellene semmit. Már régen nem találta így el Mici asszony, hogy senki sem mondott ellent. Büszke is volt rá: – Hogy ez nem jutott eszetekbe?  Nekem kell mindenre felhívni a figyelmet!

   Most következett az autóhoz való ruhák megvitatása. De ebből egy kis baj lett. Tudniillik: Margitka állapotos. Hiába van a szép nagy sötétkék kocsi, azt csak nézni szabad neki egyelőre. A benzin szagától rosszul lesz. Bármilyen simán siklik is az új kocsi, hányingert kap, ha beleül. Pedig nagyon tetszik neki is ez az új játék. Feri is nagyon megszerette. Csodálja is, úgy titokban, hogy már előbb nem vette meg. Nem olyan kibírhatatlan összeg, négy részletben kifizetem, – aztán vigyázok rá, magam vezetem, és csak mi használjuk. A vezetést sem olyan ördögi mesterség megtanulni, meg a szerelést sem. Ezt igazán csak ilyen magamfajta fiatal házasembernek találták ki egyenesen.

   Még nem vizsgázott le, ott volt egy fizetett sofőr mellette; no meg Palkó és Peti, a Rozika két fia. Ők éppen gépészmérnökök akarnak lenni. Természetesen, nekik is minden vágyuk az autó.

   Akárhányszor indultak útra, Feri vezetett, a sofőr csak ott ült mellette. Nem is kellett sokat segítenie, olyan gyorsan, ügyesen beletanult a vezetésbe. Két hét múlva levizsgázik, a vezetésből és a szerelésből is; aztán már felesleges itt tartani a sofőrt.

   Minden délután kikocsiztak, vitte hol az egyik fiút, hol a másikat, vagy éppen mindkettőt. Úgy, hogy mire Feri megkapta a vezetői jogosítványát, az unokaöcskösök is kész sofőrök lettek; csak éppen hogy nem voltak beiratkozva a tanfolyamra.

   Gyorsan közeledett az ősz, már október második fele van, ilyenkor néha egy kis dér is járja. Sok a dolog a virágkertészetben. Itt halottak napján van az aratás. Ha a krizantémot megcsípi a hideg, oda van az egész évi termés. Ilyenkor szép összeget kapnak a káposztafej nagyságú gyönyörű virágokért. Estefelé minden egyes virágot papírba csomagolnak, nehogy éjjel megfázzon. Reggel aztán ki kell bontani, hogy érje a nap, meg a levegő, nehogy elsárguljon. Nagy dolog bíz’ ez, eltart jó pár napig, de megéri.

   Rozika most ezzel van elfoglalva. Sőt a két fiút is maga mellé vette. Nem most először, hiszen úgy értették ezt már a fiúk, kicsi koruk óta csinálják. De ma, valahogy nem akartak dolgozni. Éppen most állt meg előttük Feri, az autóval. Bekiáltott:

– Peti, Palkó! Gyertek velem, mert aki nem jön, az itthon marad!

   Már rohantak is a legénykék, de az anyjuk visszaparancsolta őket:

– Lássátok be, hogy ma nem lehet. Itt állok a rengeteg őszi betakarítással, egyedül. Ti elmentek úgyis az egyetemre, ami temérdek pénzbe kerül, legalább, amíg itthon vagytok, segítsetek a rávalót megkeresni. Ne haragudj Ferikém, de alig pár nap múlva itt a Mindenszentek, aztán tudod, hogy ilyenkor sok a dolog. Vidd magaddal a sofőrt, ne indulj el egyedül!

   Kedvtelenül bár, de azért mindenki szót fogadott. Feri elrobogott az autóval, ők pedig folytatták ott, ahol abbahagyták.

– Eh, minek nekem a sofőr. Csak itt ülne mellettem, mivel levizsgáztam én is tudok vezetni.

   Egyedül nekivágott a nagyváradi útnak. Szép, egyenes út, két szélén nagy fákkal szegélyezve, meg természetesen árokkal. De alig van forgalom rajta. Nem kell kerülgetni senkit, semmit. Most legalább nekiereszthetem a leggyorsabb tempóban. Amint a városból kiért, a vámházat elhagyta, rákapcsolt 100-asra.

– Nagyszerűen lehet repülni. Két oldalt a fák úgy siklanak el mellette, mint ha keringőznének. De milyen érdekes, mintha élőlények volnának a fák. Ni, mintha az ágak volnának a karjai a fának. Meg a bozontos üstöke; de mikor így elsiklik, mintha arca is volna mindegyiknek. Némelyik mosolyog, a másik meg mintha a szemöldökét összehúzná! Nahát, ez is egy határozott arc volt, rosszalló kifejezéssel. Ez a másik meg mintha ököllel fenyegetne felém! – Most már a harmadiknak, mintha az édesapám arcát látnám! Megint itt van a fa mögött! Eh, butaság! Agyrém! Most már a következő fáknál, mindegyiknél az édesapám ijedt arcát látom, mint a fák ágai, mintha az ő karjai volnának, védőn nyílnak felém!

   Mi van velem? Hiszen édesapám három éve, hogy meghalt. Úgy látszik, ideges vagyok! Mégis, mintha itt állna az apám, tisztán kivehető az arca, még a rohanó autóból is.    

   Megállt, és kiszállt az autóból. Visszament a legutolsó fáig, körüljárta. Visszanézett az úton, amerről jött, sehol egy élőlény az egész úton, csak szembe vele, még jó távolról, halad erre egy ökrös szekér.

– Nahát, ez igazán szégyen, felnőtt ember létemre, hogy ilyen víziókat látok. Mégis, kellett volna valakit hozni magammal. Legalább azt a két fajankót engedte volna el az anyjuk.

   Nem is megyek tovább. Itt visszafordulok, aztán szépen, nyugodtan hazamegyek. Úgy látom, még nem kellett volna egyedül elindulnom – nincs kellő gyakorlatom –, vagy nem is tudom, mi van velem. Ez nem rendes dolog, ez már valami betegség. Csak volna még a közelben valaki, ha teljesen idegen is, mellém ülne, és akkor mindjárt megnyugodnék.

   Leült az útszéli kőrakásra és elszívott egy cigarettát. Aztán, mintha nyugodtabb lett volna, beült a kocsiba és szépen megfordult.

   De amint egyenesbe jött, újra mind sebesebben kezdett száguldani. Úgy látta, hogy most a fáig eszeveszett táncot járnak mellette, vagy inkább mintha rohannának, üldöznék őt! Az apja arcát látja minden fa mellett; mintha így repülne, egyik fától a másikig. Olyan kínos kétségbeesés látszik rajta, sőt mintha még a kezét is nyújtaná felé. – De csak rohanni, száguldani kell, hogy mielőbb kiérjen a fasorból. Csak már otthon lennék! – Gyorsabban, gyorsabban, hogy minél előbb hazaérjek.

   Úgy látszik, hogy a fák mind közelebb jönnek hozzá, az úttest mindinkább elszűkül. Már egészen elállják az utat. Ni, egy hatalmas eperfa kilép a sorból: most egyenesen az autó elé áll!  – Egy csattanás, egy hatalmas lökés, és aztán elkezd repülni, repülni… szállni simán, hosszan…

   Végre megállt. Most az apja hangját hallja:

– Megérkeztünk.

– Édesapám! Hová, hová érkeztünk meg?

– Hát ide, hozzám, a halál birodalmába!

– De nem, nem akarok itt maradni! Én nem akarok még, nekem még nem lehet itt maradni! Gyereket várunk, unokád lesz, édesapám! Nem, nem akarok itt maradni!

– Azt itt senkitől sem kérdezik, hogy akar, vagy nem akar. Aki idekerül, az ellen nincs apelláta! Talán én akartam még ilyen fiatalon itt maradni? Látod, én téged mennyit figyelmeztettelek most, hogy ne hajts olyan eszeveszetten. Hiába. Szinte birtokra keltem veled, de te nem hallgattál rám!

   Most már hiába szánod-bánod, majd megszokod, belenyugszol a változhatatlanba!

   Most én lepihenek, te pedig nézz szét itt, a halál birodalmában.

Második rész

– Milyen furcsa itt minden!

Csodálkozva nézett szét a jól ismert temetőben. Idegenül hat minden, olyan, mintha filmet nézne. Minden olyan ködszerű, átlátszó, megfoghatatlan. Olyan, mintha csak kép volna. A hangok is olyanok, mintha a fű zizegne, susogna. Vagy nem is hang ez? Ahová csak nézünk, mindent látunk és mindent tudunk.

– Kezdem megszokni! Ezt, ami itt van előttem, élő ember nem veszi észre, se nem hallja, se nem látja. Amott van a Simai tanár úr és felesége sírja. Ó, de hát jól ki lehet venni, amint integet felém a tanár úr. Algebrából, fizikából sokat segített nekem.

– Ferike, mi baj van? Talán valami nehéz problémát kellene megfejteni? – suttogta.

– Igen nehéz feladatom van, tanár úr, kérem! Tudnom kellene, hogy 40 fokos láz után mi következik?

– Mindig mondtam kisfiam, hogy minden probléma megoldódik önmagától. Íme! Ide jutottál, tehát a probléma meg van oldva!

   Ott álltunk a gyönyörű fehér síremlék mellett, mely a fiatalon, hirtelen elhunyt feleségét ábrázolta. Egy tearózsát szorított a kebléhez, mosolyogva. Egy nagy tearózsafa áll a síremlék tövében is, néhány későn nyílt virággal.

   Ez mind olyan ismerős, mégis, mintha sosem láttam volna. A tanár úr látja a zavaromat, mosolyog, közelebb int, és bemutat a feleségének:

– Sírásó Ferike! Tanítványom volt, és kis barátom.

– Mi ismerjük egymást! – szólt mosolyogva a gyönyörű márványasszony.

– Oh, a Feri sokszor kijött hozzám, mikor még maga nem is volt itt. Kezdetben, kamaszosan bámult rám, később szomorúan, úgy, mint maga. De én nem féltem, én mindig bátran visszamosolyogtam rá. Mind ritkábban jött hozzám látogatóba, most már évek óta felém se nézett.

   Én ezt hallani véltem, mintha a szépasszony maga mondta volna.

   De nem! Minden sírnál valami átlátszó négyszegletes lap, vagy könyv van; ha arra nézünk, az magától felnyílik, és pillanat alatt látni lehet az elhunyt egész élettörténetét, mintha a film peregne.

   Kérdően néztem a tanár úrra:

– Ez az élet könyve– mondta. Neked még nincs. Úgy látom, még te nem találkoztál a halállal. Majd megkapod te is, ha hazajön. Most ő aratni ment. – szólt.

– Tanár úr kérem! Itt mindenkinek olyan hosszan, részletesen meg van írva az élettörténete?

– Á, dehogy! Itt is vannak sokan, akik születtek, sokáig éltek, és meghaltak végelgyengülésben. Az életkönyvük üresen maradt, mert semmi érdemleges esemény nem volt az életükben. Másoknál meg valóságos eseménytorlódás van.

   Az enyém tele van életfájdalommal. Huszonöt évvel ezelőtt megnősültem. Az első májusban egy majálison sokat táncoltam a feleségem. Kihevült. Hideg limonádét ivott, tüdőgyulladást kapott, és pár nap múlva idekerült.

Ezen a majálison készült róla a fénykép, ami után ezt a szobrot csinálták. Életében ő ezt sose látta. Ez a csapás annyira megviselt, hogy előbb idegösszeroppanást kaptam, később pedig kedélybeteg lettem. Nem tanítottam többé nyilvános iskolában, kerültem az embereket. – mondta szomorúan.

   Már nagy diák volt a Feri, amikor megismerkedtek, itt a sír melletti kis lócán. Ugyanis, idejárt ki a leckét tanulni, a temető csendjében. A tanár úr sokszor segített neki a nehéz feladványok megfejtésében. Egy késő őszi délután is itt ültek, elmerülve a tudományban, észre sem vették, hogy a levegő lehűlt, éles szél kezd fújni. Átfáztak mindketten. Ferike is beteg lett akkor, hetekig feküdt lázasan.

   Tavasszal, amikor megint felkereste a szép fehér márvány asszonyt, látta, hogy újabb aranybetűk vannak a sírfelirat alatt:

„Simai Andor élt 55 évet.”

– Látod, én is megérkeztem a célhoz. Látod, itt nincs idő, nincs távolság. Itt mindenkit láthatsz, aki bármilyen távol pusztult el tőled.

   Nincsenek évek, nincs titok, nincs gyűlölet. Itt béke van.

   Különben itt van mellettem egy artista, az tovább kalauzol. Ne feledd, hogy te még nem kaptad meg az élet könyvét. A viszontlátásra!

– Itt nyugszik Kellermann Ottó artista, – élt 37 évet.

   Már mellém is szegődött, túlságosan bőbeszédű szívélyességgel.

– Nem emlékszik rám? – kérdi. – Most két éve törtem a nyakamat. Különben, tessék bepillantani az életkönyvembe, nincs benne sajtóhiba. – hadarta.

– Látom, ügyes légtornász volt, mégis, hogy eshetett meg az a balesett? – kérdem én.

– Egyáltalán nem véletlenül. Szándékosan csináltam, és nem is restellem, mert úgy érzem, hogy az volt a legnagyobb sikerem az életemben.

   A feleségem is ügyes légtornász volt, és míg ketten mutattuk be a tudásunkat, nem volt semmi baj; de közénk tolakodott egy fiatalember. Nem mondom, ő is ügyes volt, kezdetben nagyon szépen dolgoztunk, jól összetanultunk és szép sikereink voltak. Később aztán a társ mind erőszakosabb lett, és egyszer csak úgy vettem észre, hogy ő dirigál nekem, és a feleségemnek is. Én ez ellen tiltakoztam, de a feleségem a társnak adott igazat. Figyelni kezdtem őket és rájöttem, hogy amíg én 20 méter magasban szórakoztatom a közönséget, ők addig kettesben szórakoznak. Tányéroztak is, de a beszedett tiszteletdíjat maguknak tartották meg, nekem alig adtak valamit. Folyton kritizálták a munkámat, úgy annyira, hogy pokol volt az életem. Elhatároztam, hogy magukra hagyom őket. Tányérozzanak ők maguknak, csak legyen kitől. Nagyon meg vagyok elégedve az eredménnyel.

„Itt nyugszik Koczka Tivadar és neje, tánc-, és illemtanárok.”

   Ők tanították a korombeli fiatalságot táncra, és helyes viselkedésre, bókolni, különböző társasjátékokat is tanítottak; ugyanannyira, hogy a levizsgázott fiatalság olyan egyformán viselkedett, hogy mindenki tisztában volt vele, hogy melyik szó után mi következik.

   Tánc- és illemtanból különórákat is adtak, külön a feleség, és külön a férj. Egy éjszaka ittasan tértek haza, a kályhát jól befűtötték, reggelre mindketten levizsgáztak gázmérgezésből. Most is szemrehányásokat tesznek egymásnak, pedig már nagyon régen történt az eset.

   De most egy újabb vendéget kaptak. Ápolatlan sírjuk mellé került Liliom Elvira pincérnő.

– Ó, milyen meglepetés! Pepita úrhoz van szerencsém? A kedves felesége ugyebár? Kislány koromban divatos tánciskolájuk volt, úgy emlékszem. Irigyeltem azokat, akik maguktól tanulták az illemet. Én, sajnos meg is buktam illemtanból. De mindennek a háború az oka.

   Nagyon szerettem a fiatalokat, és sajnáltam a katonákat. Mulatni is nagyon szerettem. Ó, bár előbb megismerkedtünk volna.

   Éppen Koczka úr karjába ütődött, amikor a sír mellé ért.

– Ó pardon, Pepita úr! Talán megütöttem?

   Koczkáné dühösen fordította rá a szemüregét, és mindjárt kész volt a vita:

– Először is, nem Pepita, hanem Koczka a nevünk, de látszik, hogy kegyed analfabéta. De mit is várhat az ember egy pincérnőtől?

– Ne murizzon, mamuska, sohase szerettem házastársak között galibát csinálni. Most se lesz sok baj velem. Egy kis türelem, csak még elhelyezkedek, aztán itt nem sokat zavarok. Legtöbbször házon kívül leszek. Máris megyek a hősökhöz! Azok legalább szívesen látnak! Különben is ők hoztak valami betegséget a frontról, amiből én nekem is juttattak, tehát félig-meddig én is hősnek érzem magam. – Na volt szerencsém!

   Már hallatszott is a nótája a hősök parcellája felől:

– Nem lesz egy tenyérnyi jel sem puszta síromon,

Elesett katonák teste lesz a vánkosom…

   A katonák körülfogták, és nagyon örültek jöttének. Sok ismerős is volt köztük, akiket én is jól ismertem. – Na, itt van a Rozika férje is, világosan látom: „Itt nyugszik Barta Sándor, hősi halált halt az orosz fronton.”

   De hol van? Mind ott szorgoskodnak az Elvira körül. Nem ismerem fel egyikben sem a nagybátyámat, Barta Sándort. Igaz, hogy még kisfiú voltam, amikor elment a háborúba, de azért kellene emlékezni rája. Aki itt van, e helyen, az egy orosz katona, teljesen ismeretlen, senkivel sem barátkozik, nagyon szótlan, csendes ember. Látja a zavaromat, és szomorúan int kicsit távolabb egy ködszerű alakra, aki gyorsan odakacsázott a rokkant lábaival, és bemutatkozott, hogy ő volna a sírnak a jogos lakója. De hát, ott a fronton egy szörnyű ütközet után ő súlyosan megsebesült, ez az orosz pedig meghalt. A szörnyű légnyomás letépte a ruhát róluk, de amikor kicsit magához tért, levette az orosz ruháját, az ő rongyait pedig otthagyta a halott mellett. Később megint elvesztette az eszméletét, sőt még az emlékezőtehetségét is. Súlyosan sebesülve került orosz kórházba, ahol miután nem sikerült az emlékezőtehetségét visszanyerni, a nála talált iratok alapján, hazaszállították az orosz asszonyhoz, aki ugyan nem ismert rá, de hát az írás beszél!

– Mivel úgy össze voltam roncsolva, néha még majdnem el is hitte, hogy én voltam a férje. Nagyon jó asszony volt, végtelenül türelmesen ápolt, akár egy kis gyereket. Sok év kellett, míg rádöbbent a tévedésre, lassan nekem is tisztult az agyam, kezdtem megérteni, hogy mi történt velem. De beszélni nem tudtam, pedig akkorra már mindent értettem oroszul. Éreztem, hogy teher vagyok ennek a jó asszonynak, csak nem akarja mondani.

   Egy napon aztán elindultam, nekivágtam a világnak gyalog, mint orosz vándor, mindig az ösztönöm után. Mert erősen elhatároztam magamat, hogy nekem még itt elintézni való ügyeim vannak, és bármi áron haza kell kerülnöm.

   Meddig jártam, és hogyan kerültem haza, azt én magam sem tudom már, csak az az egy vigasztalásom van, hogy a kitűzött célt elértem. A sírom ugyan messze van innen, de látod, itt nem számít a távolság. Leginkább itt érzem magam itthon.

   „Itt nyugszik özv. Varga Imréné, e síremléket állíttatta egyetlen fia, Amerikából.”

   Na, ez érthetetlen, hogy egyetlen fia Amerikából ide állította ezt a sírkövet. De már látom, mellette a szomszédasszonya tiltakozik, hogy a törmeléket és szemetet odaszórták az ő sírjára. Mondja is, hogy nem elég baja volt velünk életben, még most is csak kellemetlenkedni tudnak neki.

   Hát, az úgy volt, hogy Vargánét rábeszélte a fia, hogy adja el a házát, majd ő valami jó üzletbe fekteti. De amint a pénzt megkapták, a fiú magához vette, és az előre megszerzett útlevéllel kiment Amerikába. Itt maradt a szegény anya hajléktalanul, támasz nélkül.

   A szomszéd, Sörös Bálintné vette hozzájuk a szegény kétségbeesett öregasszonyt. Évekig nem írt a fia. Kegyelemkenyéren élt a szomszédoknál, akiknek maguknak is szűkösen volt a megélhetésük.

   Egyszer aztán valami petróleumfőző felrobbant és halálra égett Vargáné, sőt a segítségére siető Sörösné is olyan súlyosan összeégett, hogy pár hét múlva ő is belepusztult sérüléseibe. Persze, a ház is porig égett. Sörösné lánya, aki hadiözvegy volt, két kis gyermekével koldusbotra jutott.

   Nemrégen jelentkezett az amerikás egyetlen fiú, hogy végre kezd jól menni neki, és vagy pénzt küld az anyjának, vagy kiviteti őt is. De akkorra már halott volt az anya.

   A szomszédék megírták a tragédiát, és a szörnyű kárt, amit okoz, de bizony, a fiú nem volt hajlandó rajtuk segíteni, pedig évekig otthont adtak az anyának. A temető gondnokságához küldte a síremlékre valót, nehogy a Sörösék valamit is elvegyenek belőle.

   „Itt nyugszik Soós Bertalan, élt 19 évet”.

   Ó, szegény „sótalan”. Együtt jártunk elemi iskolába, sokat macerálták a neve miatt. Csendes, beteges gyerek volt, azt hiszem, tüdős. Legtöbbször nem tudta a leckét, a tanító is „sótalannak” meg „szótalannak” nevezte. Akkor én is a csúfolódók közt voltam. De hát engem is csúfoltak a nevem miatt, gondoltam én is visszafizethetem valakinek, azzal, ha alkalom volt rá. Ha találkoztunk ő szomorúan mondta, hogy ő csakugyan megfelel a nevének, mert kedvtelen, sótalan, de én is feleljek meg az enyémnek, mert akár már meg is kezdhetem a sírját ásni.

   Bocsáss meg nekünk kedves „sótalan”.

   „Verrasztó Bernátné élt 107 évet.”

   Őt az egész vármegye ismerte! Sokbeszédű, nagyon akaratos asszony volt. A férje is itt nyugszik, aki azelőtt 50 évvel hagyta magára Anna nénit, négy gyerekkel. Az özvegység semmit sem változtatott az életén, mert azelőtt sem volt sok szava Bernátnak. Később még a gyerekeknek sem lehetett, mert Anna néni intézte az egész család életét. A legidősebb lánya, Aranka is itt nyugszik már, aki élt 78 évet; de még itt sem tud a maga kénye-kedve szerint pihenni, mert az anyja folyton pirongatja.

   Éppen vitatkoztak, amikor én néztem az élet könyvét, és az sehogy sem egyezik a sírfelirattal.

Ugyanis az Anna néni még csak 96 éves volna igazándiból, de amint észrevesz, hogy kontrollálom, dühbe gurul, és odaszól, hogy: „sajtóhiba!”

   Aranka is beleszól, hogy a mama az utóbbi években háromszor is megtartotta a születésnapját, csak, hogy híres legyen!

– Nem hallgatsz, te taknyos! Én szültelek téged? Vagy tán te szültél engem? Én csak jobban tudom, ki hány éves. Te ugyan mindig fiatalítottad magadat, mégis vénlány maradtál! Eh, elég bajom volt veletek!

   Még soká hallottam a zsörtölődését, de éppen egy másik civódásra lettem figyelmes:

   „Itt nyugszik Gera Ilona a kalaposnő, élt 26 évet”.

   Mellette egy üres sír, ahonnan elvitték a lakóját, Kósza Simon 50 éves kereskedőt.

Ugyanis szerencsétlen szerelmesek voltak ők, és közös elhatározással öngyilkosok lettek. Egymás mellé temették őket, de Kószáné ebbe sem nyugodott bele. Kriptát csináltatott, és oda vitette a férjét. Pár év múlva ő is meghalt, és akkor látta, hogy mindhiába intézkedett így, mert Simon úr szelleme csak itt talál otthonra. Most is utána jött, hogy visszatessékelje.

– Ó, hát hol itt a béke és nyugalom?

   Talán itt!!

Faragó Kelemenék sírkertje következik. Kelemen és Vilmácska alusszák örök álmukat.

Tomatsek Vencelné vigyáz rájuk.

   Ők talán igazán boldogok…

   De aztán itt van a következő:

   „Itt nyugszik Tabódy Mihály, élt 52 évet”-

   Nahát, végre megismerhetem anyai nagyapámat!

   Édesanyámtól már többször kérdeztem felőle, de ő mindig csak annyit mondott, hogy már régen meghalt, nyugodjon békében!

   Most látom, hogy egy mezítlábas cigány, akinek egy darab kötél lóg a nyakán, ott ugrál, és folyton kunyerál, hogy:

– Tekintetes úr! Instállom, csak kölcsön adja ide az egyik pakli kártyáját! Minek az magának, ha sohase használja? Úgyis van két csomag, legalább az egyiket használjuk! Vagy kártyázzunk ketten! Nahát, tekintetes úr nagyságos úr, majd én osztok!

– Kotródj innen, míg jó dolgod van! – szólt a nagyapám. Tudd meg, hogy mielőtt én főbelőttem magamat, megfogadtam, hogy soha kártyát nem veszek a kezembe! Hagyj békén!

   Látom, hogy két darab ezüst koronással van a szeme lezárva, tehát még engem sem látott meg. A cigány azonban nem hagyja a dolgot, nagyon rikkant, hogy az igazán nem baj, mert játszunk: „Itt a piros, hogy a piros”-t! – Már fogja is a kártyát. Most már a nagyapa sem ellenkezik, és megy a játék.

   Pillanatok alatt elnyerte a nagyapa egyik szeméről a koronást. Én beleszóltam, hogy hamisan játszik a cigány!

   Erre nagyapa felfigyelt rám, és nagyon dühös lett, rám ripakodott:

– Mi közöd neked ehhez? – Mit keresel te itt? Takarodj innen, te sírásó ivadék!

   Szegény jó édesanyámnak is ilyen keserű emlékei lehetnek róla, valószínűleg azért nem tesz róla sohasem említést. Most már megértem őt.

   Dr. Kapa Rókus nőorvos sírjánál rengeteg apró fehér pillangó van, nem akarom megzavarni, továbbmegyek a következő sírhoz:

   Szappanos Szida jósnő élt 70 évet, mellette Gátor Irén bábaasszony szintén 70 éves.

   Mindhárom sír nagyon szépen volt ápolva, meglátszik rajtuk a jólét: a hátra maradt család anyagija rendezve van.

   Közbül vannak jelentéktelen sírok, de ezek mégis, mintha összetartoznának, olyan egyformák! Még a kis fehér lepkék is úgy repesnek egyik sírkőről a másikra, hogy kíváncsi lettem, hogy mi lehet az oka ennek a pillangó rajzásnak.

   Éppen itt ücsörög egyik fejfa mellett egy szakállas öreg bácsi, hegedűt penget. Illetve, csak úgy csinál, mint ha pengetné, mert csak közönséges befőttes spárga van ráfeszítve, nem is négy, csak kettő. De hát egész életében ezzel járt házról-házra, ez volt a foglalkozása. Ez volt a kenyere. Undi Samu bácsi, az öreg, vagy koldus!

   Vakon született, soha senkit, semmit nem látott, mégis mindenkit ismert. Őt is ismerte mindenki.

– Samu bácsi! Hogy került ide? Nem is tudtam, hogy már itt lakik!

– Hát, nem jó szántamból kerültem ide. Tudja, kérem engem mindenki szeretett, pártoltak is. Ha én egy udvarba bementem zenélni, még alig kezdtem gyantázni, máris hozták a pénzt, egy kis ennivalót, néha-néha ruhaneműt is. Mikor mire volt szükségem. Mondom én, a jószívű emberek kegyelméből éltem. Sőt, jól éltem! Élelemre, ruhára nem kellett költeni, lakást is kaptam egy jó meleg konyha sarkában. Ami pénzt kaptam, azt mind összespóroltam. Szép kis summám volt már, amit mindig magamnál hordtam. Jól magam köré kötöztem, mert nem bíztam én senkiben! Meg aztán, ha kitudódott volna, hogy ennyi pénzem van, többé senki sem adott volna egy fityinget sem.

Nagyon szerettem a pénzt!

   Volt egy gonosz cigány, aki sokáig figyelt engem, és mindenütt kerülgetett. Megszólított, hogy menjek el vele mulatni, ő fizet mindent. De én nem mentem, mert kérem szépen, én nem voltam italos.

   Egyszer aztán egy nőt küldött értem, hogy menjek ki a kiserdőbe vele. Ott olyan nagy ünnepély van, hogy jó keresetre van kilátás. Addig beszélt, hogy majd ő kivezet, és a kereset feles lesz, hogy ráhallgattam.

    Kimentünk oda, és csakugyan jó napom lett volna, de akkor tudtam meg, hogy a cigány az asszonynak az ura, és mindjárt tudtam, hogy ebből baj lesz. Nagyon megbántam, de már későn: mert mikor este hazafelé mentünk, elcsaltak egy elhagyott helyre, ott agyonvertek és kifosztottak.

   Hát, így kerültem ide. Most már látom, hogy a cigány is itt van, mert megtalálták, és felakasztották.

   Ott van most is a Tabódy úrnál kártyázni, azt is kifosztja, még holta után is.

– Samu bácsi, én azt hittem, hogy itt béke van és csendes nyugalom. Most, hogy ezen a soron végéi jártam, ebből, is látom, hogy mennyi súrlódás, vita, ellenségeskedés van még itt is!

    De még azt szeretném tudni, hogy ezek a fehér, apró pillangók mért repdesnek itten? Rengeteg van egy csoportban, nem is merek arra menni, mert nem akarom felzavarni őket. Most egyik csoport idetelepedett a szülésznő sírjára. A többi meg csak a levegőben kereng.

Milyen lepkék ezek? Még sohasem láttam őket! –

– Á, nem pillangók ezek! Még a vak is látja, hogy ezek aprócska angyalok. Itt van az életkönyvükbe írva, csakhogy maga elkerülte, vagy nem figyelte az élettörténetüket.

   Bizony, valóságos „nagyüzem” volt. Ha Irén néninek és Kapa doktor úrnak a sírja felett repkednek ezek az apró fehér angyalkák, hát bizony könnyű kitalálni, hogy mivel foglalkoztak ezek az életben.

   Aztán itt mellettem, nagyon csendes gyerekek vannak, ezek alig éltek, járványos betegségbe estek, és egy-kettőre ide kerültek.

   „Nagy Andriska élt 11 évet”

   „Nagy Zsuzsika élt 9 évet”

   De aztán nagy zűrzavarra lettem figyelmes.

   Egy ilyen ici-pici fehér pillangó röpködött nagy izgalommal. Odafigyeltem, látom:

   „Itt nyugszik Balogh Béláné, élt 30 évet.”

Samu bácsi magyarázta, hogy ez egy megrögzött hazajáró. Most sincs itthon, pedig már sokszor kapott szigorú büntetést a kimaradásáért.

– Látja, kérem, én nem megyek sehová, pedig aki akar, éjfélkor kimenőt kap, egy óráig. De ez az asszony rendezni akarja három kis árvája sorsát. Ha vissza is jön, nincs pillanatnyi nyugodalma. Szerencséje van, hogy a Nagyfőnök aratni ment, valami vasúti összeütközéshez. Úgy látszik, bőséges aratás lesz, mert még mindig nem tért haza. Tessék csak megtekinteni azt a nyitott könyvet! Ha Baloghné nincs is itthon, azért megláthatja, hogy milyen szörnyű a helyzete egy ilyen három gyerekes anyának, még a síron túl is.

   Három kis gyermek közül a legnagyobb 5 éves, Marika aztán Ilonka, 3 éves, Palika csak 1 éves múlt. Lázasan vergődik. A kis Marika megakarja itatni, de a víz ráömlik a csöpp gyerekre és nagyot síkit.

   Erre beszalad a szomszédból Esztike, egy ferdevállú vénlány, körülbelül 30-32 éves, fehérnemű varrónő. Sürgős munkája van, de látja, hogy három kis árva még mindig egyedül van otthon.

   Édesapjuk munkában van. Csak talán másfél óra múlva jön haza. A nagyanyjuk volt velük, miután meghalt az édesanya, de most azt is szélütés érte, bevitték a kórházba. Mit tehetett egyebet, minden percben beszaladt megnézni a gyerekeket.

   Most, hogy megérintette Balika forró fejecskéjét, azonnal átszaladt az orvosért, hogy lássa, mit történt, hogy ilyen hirtelen lázas lett a gyerek.

Nem várhatja meg, amíg hazajön az apa, hiszen úgyis olyan borzasztó sok baj érte az utóbbi időben, hogy az a csoda, hogy meg nem őrül.

   Az orvos jött, és megvizsgálta a gyereket. Megnézte a torkát is, de azt mondta, hogy talán nincs olyan nagy baj, csak egy kis gyomorrontás.

   Nemsokára hazajött az apa is. Látta az újabb bajt, nem is evett, vette a receptet, és sietett a patikába, a gyógyszerekért. De kellett várni, amíg a gyógyszert elkészítik. Addig, gondolta, bemegy a szomszéd kocsmába egy pohár snapszot inni.

   Nagyon jókedvű társaság volt ott, köztük a kiszolgálólány, aki nagyon csinos és mindenkihez rendkívül kedves volt.

   Még egy pohárra megivott és olyan hangulatban volt, hogy azt mondta a kisasszonynak:

– Ilyen jókedvű asszony kéne nekem, mint maga! Özvegyember vagyok, három kis gyermekem van. A legkisebb éppen beteg, a patikában voltam gyógyszerért, de míg elkészítik, addig jöttem be, de ilyen vidámság nagyon hiányzik nekem. De jó lenne, ha maga az én feleségem lenne!

   Jót nevetett a kisasszony, és azt mondta, hogy:

éppen egy ilyen partiról ábrándozott világéletében.

– Dehát ha maga így elfelejtkezik a betegről, hiszen a patikát már be is zárták.

   Úgy ugrott fel Balogh ültéből, hogy még a szék is felborult utána. Rohant a patikához, de bizony az épp az imént zárt be. Nem tehetett egyebet, mivel a recept is ott maradt: hazament.

   Kétségbe volt esve, nagyon vádolta magát; soha nem volt kocsmás, és éppen most, amikor a kicsi fiacskája beteg, akkor tett ilyesmit?!

– Drága három árvám, mit is csináljak, ennyi bajban? Hogy kinevetett az a vihogó, cifra lány! De hogy is jutott az eszembe, hogy feleségnek kívánjam?! Nahát az a kis ital az oka mindennek.

   Hazaérve látta, hogy világosság van a szobában, ijedten nyitott be, és Esztikét látta, amint a kis Palikát tartja az ölében. A két kis lányka is ott állt mellette, cirógatták a kis beteget, aki már egy kicsit vidámabban nézelődött, de a kis fejét Esztike mellére hajtotta. Pontosan olyan kép volt az, mint ahogyan az édesanyjukkal látta őket, amikor munkából jött meg.

– Drága kis családom! Hogy van a kis beteg?

   Esztike mosolyogva mondta, hogy úgy látja, hogy a kis Palika már jobban van.

– Ne haragudjon, hogy úgy elhamarkodtam az orvos hívást, de olyan lázas volt Palika, hogy nagyon meg voltam ijedve. De azért, ha már meghozta, azért csak beadjuk neki. Aztán a kislányokat is lefektetem, és talán nyugodt éjszakájuk lesz. A maga vacsoráját is odakészítettem, aztán megyek most már haza, mert nagyon elmaradtam a munkámmal.

   Szótlanul állt az apa a kis csoport előtt, aztán így szólt:

– Esztike! Nem az orvos kell ide, hanem egy ilyen őrangyal, mint maga! Hogy tudja a maga nehéz dolgai közben még a mi nehéz életünket is rendezni? Nagyon sokkal tartozom magának, hiszen ennyi bajban talán elpusztultunk volna a maga segítsége nélkül…

Nem is tudom magának soha meghálálni, amit értünk tett és tesz.

   Maga ismer engem, nem vagyok én rossz ember, csak a sors mostanában nagyon ostoroz. Sokszor gondoltam már arra, hogy ha maga itt tudna maradni velünk, hát talán ez a baj is elmúlna. De hát, hogy merjem én azt kívánni, hogy a maga nyugodt életét idehozza ebbe a nagy nyugtalanságban. Hogy kívánjam azt, hogy három gyermekemnek az anyjuk legyen?!

   Esztike, drága! Lehet, hogy kinevet, és talán meg is haragszik ezért, hogy így magának rontok a kérésemmel, de én magát nagyon meg tudnám szeretni és meg tudnám becsülni! Lehet, hogy maga nem így képzelte el az életét, de én meg tudom keresni azt, ami a kis család megélhetéséhez szükséges. Gondolkozzon rajta, Esztike, legyen a feleségem! Legyen az édesanyja három gyermekemnek!

   Nagyon váratlanul érte az ajánlat, de azért bátran felnézett a férfira.

– Nézze Béla, én a maga kérése nélkül is anyagilag gondoskodtam a kis drága gyermekekről. Nagyon aggódtam már amiatt, hogy vajon milyen mostohát hoz ide a kis árvákhoz.

   Nekem soha sem lehetne gyerekem, pedig imádom őket. Ez az ajándék, amit maga felkínál nekem, mindennél többet ér. Egyszerre három gyermekem lenn! Maga, lehet, hogy nem tud engem soha szerelemmel szeretni, hiszen én a maga feleségéhez képest egy nagyon silány, jelentéktelen nő vagyok! De ha ezt a három kis árvát én a magaménak mondhatom, olyan gazdagnak érezném magamat, hogy vállalom még a következményeket is! Csak azt kérem magától, hogy ha egyszer mást gondolna, és megbánná, hogy engem vesz feleségül, ezt soha ne tegye gúnyosan, bántóan. Én már erre a lehetőségre is gondoltam, hiszen tudom, hogy a maga helyzete is nehéz, mert három gyermekre nem könnyen kap lelkiismeretes, becsületes anyát. Feleséget igen, sokkal szemrevalóbbat, mint én. Szóval jól gondolja meg, mert az nekem végzetes lenne! Jó éjszakát!

   Baloghné szelleme suhant el mellettem, megpihent egy pillanatra, amint a kis fehér pillangót meglátta! – Oh, Istenem, hármat kellett otthagyni, hogy ez a negyedik ne legyen! Most ez maradt itt nekem. Most már nyugodtabb vagyok. Talán sikerült elintézni a család sorsát.

   Egyszercsak ott termett édesapám, és szelíden rászólt Baloghnéra:

– Megint ilyen sokáig elmaradt! Pedig tudhatná, hogy ilyenkor mindig büntetést kap. De hát látom, hogy most már elrendezte a családi ügyeit. Én nem árulom be! Szerencse, hogy nincs itthon a Nagyfőnök, észre sem veszi.

Rám tekintett édesapám, és felkiáltott:

– Hát te még mindig itt kószálsz?! Na, gyorsan, hadd rendezzelek el téged is, mert épp most fordult be a temetőkapun a halottaskocsi, jól megrakva. Utána a vállra vetett kaszával ballagott a Nagyfőnök. Jó aratása volt, mert messziről látszott, hogy vigyorog.

   Ijedten kapott hozzám édesapám:

– Itt, a drótsövény alatt kell átbújni, de gyorsan, mielőtt ideér, akkor megmenekülsz. – De túlnan mély árok van! Oda zuhanok, összehúzom magamat, – mondtam én.

– Ne sokat pakolj, ha nem akarsz itt maradni, majd én is segítek egy kis nyílást csinálni, hogy átbújhass rajta. Én vagyok itt a felelős, tudhatnád, hogy sokat reszkírozok vele, de akármit megteszek érted.

– Jaj, az arcom, a karom, összehorzsolja a szegesdrót! –

– Ne törődj vele, majd meggyógyul, csak gyorsan, gurulj az árokba!

  Tiszteltetem édesanyádat!

– Köszönöm, átadom!

  Borzasztó dérrel-dúrral ért oda a Nagyfőnök, mert már előre látta a szöktetést, a sárgaföldig lehordta a felelőst, az ilyen szabálytalanságért és kilátásba helyezte neki a fegyelmit.

Harmadik rész

– Kedves Nővér! Doktor úr! Leesett a betegünk az ágyról! Jaj nekem! Hogy is tudtam elszunnyadni?!

   Ki gondolta, hogy ilyen hirtelen, ilyen váratlanul szinte lerepül az ágyról. Napok óta olyan mozdulatlanul, szinte élettelenül feküdt itt az ágyon.

   Most hirtelen egy nagyot kiáltott:

– Köszönöm, átadom!! Mire a szememet kinyitottam már le is zuhant az ágyról.

   Ferikém, kisfiam! Nagyon megütötted magad?

– Édesanyám! Alig tudtam átbújni… a szegesdrót alatt alig tudtam

   Az ápolónők már beszaladtak, az orvos is előkerült. Felemelték, és visszafektették az ágyra. Az orvos megfogta az anya kezét, és bizakodón mondogatta:

– Most már remélhetünk!

– Tiszteltetem édesanyádat!

– Miket beszélsz kisfiam?

– Édesapám üzeni! – sok kis fehér pillangó – Baloghné – egy kis fehér angyal – jaj, a karom! összekarcolta a szegesdrót! – az arcomat is!

– Ne törődj vele, majd meggyógyulsz!

– Édesapám fegyelmit kap! –a szegesdrót az oka – nagyon összekarcolt.

– Kisfiam, Ferikém, miket beszélsz? Nem a szegesdrót, hanem az autó szélvédője volt, de már szépen heged. Nyugodj meg, drágám! Nem lesz semmi baj!

– Samu bácsit agyonverték, – kifosztotta a cigány – Itt a piros, hol a piros? – csalt, hamisan játszott! – én láttam! – elnyerte nagyapám egyik szeméről az ezüstpénzt! – Takarodj, te sírásó ivadék!

– Édesanyám! Ott sincs rend, se nyugalom, én nem megyek oda vissza!

– Doktor úr! A fiam félre beszél!

– Nem tesz semmit, Bozó anyuka! Csak hadd beszéljen! – mondta az orvos – most már hamarosan egyenesen is fog beszélni!

   És csakugyan, a beteg lassan magához tér, a kínzó rémképek eltünedeznek…

– Hol van Margitka, a feleségem?

– Fiacskám, érted amit mondok? Ide figyelj! Ő a klinikán van. Tegnap kis fiacskátok született!

   Enyhe mosoly jelent meg a Bozó Feri arcán:

– Fiú?! Újabb sírásó ivadék! … de autót nem vezethet, se halottaskocsit…

   Majd még egyszer, tisztán, tagoltan – anyja arcát maga felé húzva – így szólt:

– Édesapám üzeni, hogy tisztelteti édesanyámat!

– Köszönöm, kisfiam. Hogy te miket beszélsz?!

vége